Az emberré válás, a civilizálódás egyik legfontosabb eredménye a nemi ösztön humanizálása volt, hiszen a férfi és a nõ a kölcsönös és erõs érzelmekre, vagyis a szerelemre alapozott párválasztás rangjára emelte az állatvilágban pusztán ösztönök által vezérelt fajfenntartást, és ezen belül megteremtette a szexuális élet sajátos, csak az emberre jellemzõ kultúráját is.
A szexualitásról mindenkinek van véleménye, mindenki másképpen közelít a témához. Másként a gyermek, a szerelmes kamasz, az érett nõ, a feminista, az elvált, az idõs, a szerelemre képtelen, a szexológus, a pszichológus. Azt is mondhatjuk, hogy a szex, a szexualitás a legkelendõbb "árucikk": lényegében életünk minden pillanatát áthatja.
De vajon mit értünk szexualitás alatt? Erotika, szex, pornó, akt, prostitúció - és még sorolhatnánk a kapcsolódó számtalan hívószót. Sokunknak ezek összemosódó fogalmak.
Tekintsük át röviden, hogyan változott a tudományos- és közgondolkodás a nemiségrõl!
A nemi identitás leghatásosabb és egyben talán legellentmondásosabb elméletét Sigmund Freud1 dolgozta ki a 20. század elején. Szerinte a nemek közti különbség megtanulása csecsemõ- és kisgyermekkorban a pénisz meglétének vagy hiányának kérdése körül forog. A "nekem péniszem van" egyenértékû azzal, hogy "én kisfiú vagyok" , és ugyanígy, az "én kislány vagyok" megfeleltethetõ azzal, hogy "nincs péniszem". Freud gondosan megjegyzi, hogy nemcsak az anatómiai különbségek számítanak; a pénisz léte vagy hiánya a férfiasság és nõiesség szimbóluma.
A szexualitás fogalma viszonylag új keletû, hiszen kb. 200 éve még a szót sem ismerték. Ahogyan a híres német szexológus, Erwin Haeberle írja, "ezt a szót a késõi 19. század és az iparosodott Nyugat alkotta". Régebben legfeljebb szerelemrõl, szenvedélyrõl, vágyról beszéltek. Csak a 20. században kezdték behatóan tanulmányozni a szexuális viselkedést, és - az állatok mintájára - sokáig ösztön-megnyilvánulásként értelmezték azt. Kézenfekvõ volt az összehasonlítás az állatok nemi életével, amely általában velük-született, feltétlen reflexekbõl áll, vagyis ösztönös.
A 20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekbõl (Harlow, 1962) kiderült, hogy az ösztönök már egyes fõemlõsöknél sem mûködnek, hanem tanulással sajátítják el a fajukra jellemzõ szexuális viselkedést. Az embernél pedig a szexuális megnyilvánulások a kortól és helytõl függõen annyira különbözõek, hogy képtelenség azokat veleszületett (vagyis "beprogramozott") ösztönmechanizmusokkal magyarázni. Már Sigmund Freudnak is feltûnt, hogy a csecsemõ - mint írja - "polimorf perverz lény", akinek különféle szexuális megnyilvánulásai lehetnek, de ezekbõl nem lehet kiszámítani a késõbbi viselkedését.
A szexualitás az embernek egy sajátos reagálási módja bizonyos fajta ingerekre. S mivel ez a reagálás egyénenként, életkoronként és a társadalmi helyzettõl, korszaktól függõen is különbözik, nehéz pontosan megállapítani, mi tartozik ide, és mi nem. Régebbi korokban pl. az önkielégítést nem tekintették szexuális cselekménynek, vagyis a nemi élet fogalmába tartozónak. S az is gyakori volt, hogy a gyermekeket a nemiszerv kézzel ingerlésével próbálták megnyugtatni, s ezt akkor senki sem tekintette "szexuális visszaélésnek". Ma is igen eltérõ véleményekkel találkozhatunk a tekintetben, hogy mi számít "normális" vagy "abnormális" szexuális viselkedésnek.
Senki sem vitatja azonban, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függõen is változik és fejlõdik. Az is nyilvánvaló, hogy ez kisebb-nagyobb mértékben a testi változásoktól függ, tehát fiziológiai alapjai vannak. Ez azonban nem magyarázza, hogy ugyanaz a szexuális viselkedés miért jelentkezik a különbözõ embereknél különbözõ életkorban, és a testi fejlettség különbözõ fokain. (Pl. vannak, akiknél az orgazmus2 már az óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál esetleg a serdülõkor után sem.)
A mai szexológusok ugyan elismerik Freud és mások érdemeit a szexuális fejlõdés elméletének megalapozásában, de már nem hisznek semmilyen "nemi ösztönben", vagyis velünk született viselkedési mechanizmusban, s a "biológiai potenciál" mellett inkább az interaktív tanulási folyamatoknak tulajdonítanak döntõ jelentõséget. Ebbõl a szempontból figyelemre méltó a szexuális fejlõdés összehasonlítása a beszédfejlõdéssel : ahogyan nincs "beszéd-ösztön", ugyanúgy nincs "nemi ösztön" sem!
Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és nem biológiailag meghatározott képesség, hanem a szélesebb értelemben vett tanulási folyamatok függvénye, akkor tulajdonképpen pszichoszexuális3 fejlõdésrõl kell beszélnünk. Ezt részben már Freud is felismerte, amikor kidolgozta elképzelését az egyéni szexuális fejlõdés szakaszairól. (Ilyenek: az orális, anális, fallikus fázist követõ latencia-periódus, majd a genitális érettség fázisa.)
Az utóbbi évtizedek tudományos vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez az elmélet alapos korrekcióra szorul. A pszichoszexuális fejlõdés korszerû elmélete a biológiai nemmel való identifikálódást és az adott nemre és életkorra érvényesnek tartott nemi szerep megtanulását tartja meghatározónak. A már említett Haeberle professzor egyik központi gondolata az ún. "szkriptezési elmélet" 4 alkalmazása, ami tulajdonképpen a szerepelmélet továbbfejlesztése. A sokféle szkript között vannak olyanok is, amelyek a szexuális viselkedésre vonatkoznak, azt próbálják szabályozni. Ám nem egységesen, hanem az adott társadalomban meglévõ, különbözõ értékrendeknek megfelelõen. A gyermek az elsõ és legfontosabb "szkripteket" a szüleitõl kapja, de késõbb sok más szkriptet is megismer, amik közül választania kell.
Többnyire ugyanazokat választja, amelyek összhangban állnak a szüleitõl kapott szriptekkel, szerep-elõírásokkal, de megtörténhet ennek az ellenkezõje is, tehát a szülõi mintától és elvektõl igen eltérõ szexuális viselkedést is kialakíthat.
A szexuális normák sokfélesége egyrészt relativizálja5, viszonylagossá teszi azokat, másrészt szükségessé teszi a választást közülük, mert nem lehet minden "szkriptnek" eleget tenni. Ugyanez érvényes arra a hagyományos szkriptre is, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és/vagy házassághoz tartozónak tartja (s amely sokak szerint késõbbi csalódásokra programoz). Tény, hogy a mai nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel "igazolni", szentesíteni a szexuális kapcsolatokat, holott ez sem erkölcsileg, sem pszichológiailag nem indokolt, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá egy felelõsséggel vállalt kapcsolatra.
A szexuális viselkedéssel együtt járó testi és lelki veszélyek elhárítására való felkészültséget nem pótolja a szerelem (ahhoz sok egyéb feltétel is kell). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem teheti minõségileg értékesebbé a szexuális kapcsolatot.
Illúzió lenne azonban elvárni, hogy a szexuális kapcsolatok mindig csak kölcsönös szerelem esetén jöjjenek létre. Hiszen akkor például a házastársak a szerelem elmúltával már nem élhetnének nemi életet egymással, illetve nem létezõ fogalom lenne a prostitúció Fontos tehát, hogy a szexuális és/vagy szerelmi partnerek a köztudatban elõforduló szkriptek, elõírások közül ki tudják választani azokat, amelyek az õ harmónikus kapcsolatukat elõsegítik. Ez az egyéni pszichoszexuális fejlõdés tudatos irányításának egyik fõ célja, mintegy próbaköve.
Mégis sokan hiszik, és bíznak is benne, hogy a testiség és a lélek elválaszthatatlan egymástól. John Donne Eksztázisának két sora tömören és pontosan fejezi ki mindezt: "A szerelem misztériuma a lélekben gyökerezik, de mégis a testben szökken szárba."
A szexualitás kapcsán okvetlenül meg kell említenünk a prostitúciót, vagyis a pénzért áruba bocsátott testiséget.
A prostitúciót, mint a legõsibb "szakmát" szokták említeni. Már régrõl ismerhetjük a bordélyházak fogalmát, hiszen számtalan irodalmi mû született e témában. A prostituáltak6 igen heterogén csoportot alkotnak, az utcai prostituálttól a szállodai, vagy a masszázs szalonban dolgozó prostituálton keresztül a "call-girl"-ig.
A prostitúciós hierarchia legalacsonyabb utcai formája az, amely leginkább kiváltja a lakosság ellenérzését, mert ezzel a jelenséggel nap, mint nap irritálóan és kendõzetlenül szembesülni kényszerül. A prostitúció a prostituáltnak az önrendelkezési jogát veszi semmibe, hiszen arra épül, hogy a prostituált nem ember, hanem tárgy, eszköz.
A történelem során rengeteg formában megjelentek a prostituáltak. Voltak kultúrák, ahol elfogadott, sõt, megbecsült foglalkozásnak tekintették7 , mégis, a legtöbbször tiltott, üldözött tevékenységnek minõsítette a társadalom.
Magyarországon a prostitúció 1999. szeptember 1-óta szabálysértésnek minõsül, vagyis illegális8. A rendõrségi ügyek döntõ többségében magát a prostituáltat üldözik, nem pedig a prostitúció története során ezernyi szállal összefonódott bûnözést.
Az utóbbi idõben megfigyelhetõ, hogy mind a politikusok, mind a szakemberek a normalizálásra törekszenek9. E tekintetben példaként említendõ az európai országok közül Hollandia, ahol a prostitúció legális, és az állam határozza meg a mûködési feltételeket. A nyilvánosházak csak kijelölt helyeken mûködhetnek, orvosi felügyelet biztosított, és nem elhanyagolható az a bevétel sem, amire az állam az innen befolyó adókból tesz szert.
A prostitúcióval kapcsolatos bûncselekmények:
A pornográfia, pedofilia a kábítószer-élvezet és- kereskedelem, az ember- és fegyverkereskedelem, a pénzmosás mind-mind szoros kapcsolatban állnak a prostitúcióval. Maga a prostitúció is nemzetközileg szervezett szex-iparrá vált, ahol a "masszázs-szalonokban" foglalkoztatottak exportja és importja jórészt erre szakosodott hálózatok útján bonyolódik, összefonódva a nemzetközi szervezett bûnözéssel.
Jegyzetek:
1. Osztrák pszichológus, az ún. analitikus pszichológia atyja
2. Kielégülés, beteljesedés, a szexuális aktus csúcsa
3. Pszicho: lelki, lélektani
4. A szkript (latinul script) szó szerint írást jelent, átvitt értelemben leírt véleményt, szabályt, viselkedési normát.
5. Relatív: viszonylagos
6. Prostituált: olyan személy, aki pénzért szexuális szolgáltatást nyújt. Gyakorolhatják nõk is és férfiak is.
7. Például az ókori görög poliszok némelyikében, a 13.-14. századi reneszánsz Itália néhány városállamában, vagy a távol-keleti országok némelyikében (gésák).
8. Törvénytelen, tilos.
9. Ez az Európai Uniós csatlakozás egyik követelménye is.
A szexualitásról mindenkinek van véleménye, mindenki másképpen közelít a témához. Másként a gyermek, a szerelmes kamasz, az érett nõ, a feminista, az elvált, az idõs, a szerelemre képtelen, a szexológus, a pszichológus. Azt is mondhatjuk, hogy a szex, a szexualitás a legkelendõbb "árucikk": lényegében életünk minden pillanatát áthatja.
De vajon mit értünk szexualitás alatt? Erotika, szex, pornó, akt, prostitúció - és még sorolhatnánk a kapcsolódó számtalan hívószót. Sokunknak ezek összemosódó fogalmak.
Tekintsük át röviden, hogyan változott a tudományos- és közgondolkodás a nemiségrõl!
A nemi identitás leghatásosabb és egyben talán legellentmondásosabb elméletét Sigmund Freud1 dolgozta ki a 20. század elején. Szerinte a nemek közti különbség megtanulása csecsemõ- és kisgyermekkorban a pénisz meglétének vagy hiányának kérdése körül forog. A "nekem péniszem van" egyenértékû azzal, hogy "én kisfiú vagyok" , és ugyanígy, az "én kislány vagyok" megfeleltethetõ azzal, hogy "nincs péniszem". Freud gondosan megjegyzi, hogy nemcsak az anatómiai különbségek számítanak; a pénisz léte vagy hiánya a férfiasság és nõiesség szimbóluma.
A szexualitás fogalma viszonylag új keletû, hiszen kb. 200 éve még a szót sem ismerték. Ahogyan a híres német szexológus, Erwin Haeberle írja, "ezt a szót a késõi 19. század és az iparosodott Nyugat alkotta". Régebben legfeljebb szerelemrõl, szenvedélyrõl, vágyról beszéltek. Csak a 20. században kezdték behatóan tanulmányozni a szexuális viselkedést, és - az állatok mintájára - sokáig ösztön-megnyilvánulásként értelmezték azt. Kézenfekvõ volt az összehasonlítás az állatok nemi életével, amely általában velük-született, feltétlen reflexekbõl áll, vagyis ösztönös.
A 20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekbõl (Harlow, 1962) kiderült, hogy az ösztönök már egyes fõemlõsöknél sem mûködnek, hanem tanulással sajátítják el a fajukra jellemzõ szexuális viselkedést. Az embernél pedig a szexuális megnyilvánulások a kortól és helytõl függõen annyira különbözõek, hogy képtelenség azokat veleszületett (vagyis "beprogramozott") ösztönmechanizmusokkal magyarázni. Már Sigmund Freudnak is feltûnt, hogy a csecsemõ - mint írja - "polimorf perverz lény", akinek különféle szexuális megnyilvánulásai lehetnek, de ezekbõl nem lehet kiszámítani a késõbbi viselkedését.
A szexualitás az embernek egy sajátos reagálási módja bizonyos fajta ingerekre. S mivel ez a reagálás egyénenként, életkoronként és a társadalmi helyzettõl, korszaktól függõen is különbözik, nehéz pontosan megállapítani, mi tartozik ide, és mi nem. Régebbi korokban pl. az önkielégítést nem tekintették szexuális cselekménynek, vagyis a nemi élet fogalmába tartozónak. S az is gyakori volt, hogy a gyermekeket a nemiszerv kézzel ingerlésével próbálták megnyugtatni, s ezt akkor senki sem tekintette "szexuális visszaélésnek". Ma is igen eltérõ véleményekkel találkozhatunk a tekintetben, hogy mi számít "normális" vagy "abnormális" szexuális viselkedésnek.
Senki sem vitatja azonban, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függõen is változik és fejlõdik. Az is nyilvánvaló, hogy ez kisebb-nagyobb mértékben a testi változásoktól függ, tehát fiziológiai alapjai vannak. Ez azonban nem magyarázza, hogy ugyanaz a szexuális viselkedés miért jelentkezik a különbözõ embereknél különbözõ életkorban, és a testi fejlettség különbözõ fokain. (Pl. vannak, akiknél az orgazmus2 már az óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál esetleg a serdülõkor után sem.)
A mai szexológusok ugyan elismerik Freud és mások érdemeit a szexuális fejlõdés elméletének megalapozásában, de már nem hisznek semmilyen "nemi ösztönben", vagyis velünk született viselkedési mechanizmusban, s a "biológiai potenciál" mellett inkább az interaktív tanulási folyamatoknak tulajdonítanak döntõ jelentõséget. Ebbõl a szempontból figyelemre méltó a szexuális fejlõdés összehasonlítása a beszédfejlõdéssel : ahogyan nincs "beszéd-ösztön", ugyanúgy nincs "nemi ösztön" sem!
Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és nem biológiailag meghatározott képesség, hanem a szélesebb értelemben vett tanulási folyamatok függvénye, akkor tulajdonképpen pszichoszexuális3 fejlõdésrõl kell beszélnünk. Ezt részben már Freud is felismerte, amikor kidolgozta elképzelését az egyéni szexuális fejlõdés szakaszairól. (Ilyenek: az orális, anális, fallikus fázist követõ latencia-periódus, majd a genitális érettség fázisa.)
Az utóbbi évtizedek tudományos vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez az elmélet alapos korrekcióra szorul. A pszichoszexuális fejlõdés korszerû elmélete a biológiai nemmel való identifikálódást és az adott nemre és életkorra érvényesnek tartott nemi szerep megtanulását tartja meghatározónak. A már említett Haeberle professzor egyik központi gondolata az ún. "szkriptezési elmélet" 4 alkalmazása, ami tulajdonképpen a szerepelmélet továbbfejlesztése. A sokféle szkript között vannak olyanok is, amelyek a szexuális viselkedésre vonatkoznak, azt próbálják szabályozni. Ám nem egységesen, hanem az adott társadalomban meglévõ, különbözõ értékrendeknek megfelelõen. A gyermek az elsõ és legfontosabb "szkripteket" a szüleitõl kapja, de késõbb sok más szkriptet is megismer, amik közül választania kell.
Többnyire ugyanazokat választja, amelyek összhangban állnak a szüleitõl kapott szriptekkel, szerep-elõírásokkal, de megtörténhet ennek az ellenkezõje is, tehát a szülõi mintától és elvektõl igen eltérõ szexuális viselkedést is kialakíthat.
A szexuális normák sokfélesége egyrészt relativizálja5, viszonylagossá teszi azokat, másrészt szükségessé teszi a választást közülük, mert nem lehet minden "szkriptnek" eleget tenni. Ugyanez érvényes arra a hagyományos szkriptre is, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és/vagy házassághoz tartozónak tartja (s amely sokak szerint késõbbi csalódásokra programoz). Tény, hogy a mai nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel "igazolni", szentesíteni a szexuális kapcsolatokat, holott ez sem erkölcsileg, sem pszichológiailag nem indokolt, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá egy felelõsséggel vállalt kapcsolatra.
A szexuális viselkedéssel együtt járó testi és lelki veszélyek elhárítására való felkészültséget nem pótolja a szerelem (ahhoz sok egyéb feltétel is kell). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem teheti minõségileg értékesebbé a szexuális kapcsolatot.
Illúzió lenne azonban elvárni, hogy a szexuális kapcsolatok mindig csak kölcsönös szerelem esetén jöjjenek létre. Hiszen akkor például a házastársak a szerelem elmúltával már nem élhetnének nemi életet egymással, illetve nem létezõ fogalom lenne a prostitúció Fontos tehát, hogy a szexuális és/vagy szerelmi partnerek a köztudatban elõforduló szkriptek, elõírások közül ki tudják választani azokat, amelyek az õ harmónikus kapcsolatukat elõsegítik. Ez az egyéni pszichoszexuális fejlõdés tudatos irányításának egyik fõ célja, mintegy próbaköve.
Mégis sokan hiszik, és bíznak is benne, hogy a testiség és a lélek elválaszthatatlan egymástól. John Donne Eksztázisának két sora tömören és pontosan fejezi ki mindezt: "A szerelem misztériuma a lélekben gyökerezik, de mégis a testben szökken szárba."
A szexualitás kapcsán okvetlenül meg kell említenünk a prostitúciót, vagyis a pénzért áruba bocsátott testiséget.
A prostitúciót, mint a legõsibb "szakmát" szokták említeni. Már régrõl ismerhetjük a bordélyházak fogalmát, hiszen számtalan irodalmi mû született e témában. A prostituáltak6 igen heterogén csoportot alkotnak, az utcai prostituálttól a szállodai, vagy a masszázs szalonban dolgozó prostituálton keresztül a "call-girl"-ig.
A prostitúciós hierarchia legalacsonyabb utcai formája az, amely leginkább kiváltja a lakosság ellenérzését, mert ezzel a jelenséggel nap, mint nap irritálóan és kendõzetlenül szembesülni kényszerül. A prostitúció a prostituáltnak az önrendelkezési jogát veszi semmibe, hiszen arra épül, hogy a prostituált nem ember, hanem tárgy, eszköz.
A történelem során rengeteg formában megjelentek a prostituáltak. Voltak kultúrák, ahol elfogadott, sõt, megbecsült foglalkozásnak tekintették7 , mégis, a legtöbbször tiltott, üldözött tevékenységnek minõsítette a társadalom.
Magyarországon a prostitúció 1999. szeptember 1-óta szabálysértésnek minõsül, vagyis illegális8. A rendõrségi ügyek döntõ többségében magát a prostituáltat üldözik, nem pedig a prostitúció története során ezernyi szállal összefonódott bûnözést.
Az utóbbi idõben megfigyelhetõ, hogy mind a politikusok, mind a szakemberek a normalizálásra törekszenek9. E tekintetben példaként említendõ az európai országok közül Hollandia, ahol a prostitúció legális, és az állam határozza meg a mûködési feltételeket. A nyilvánosházak csak kijelölt helyeken mûködhetnek, orvosi felügyelet biztosított, és nem elhanyagolható az a bevétel sem, amire az állam az innen befolyó adókból tesz szert.
A prostitúcióval kapcsolatos bûncselekmények:
A pornográfia, pedofilia a kábítószer-élvezet és- kereskedelem, az ember- és fegyverkereskedelem, a pénzmosás mind-mind szoros kapcsolatban állnak a prostitúcióval. Maga a prostitúció is nemzetközileg szervezett szex-iparrá vált, ahol a "masszázs-szalonokban" foglalkoztatottak exportja és importja jórészt erre szakosodott hálózatok útján bonyolódik, összefonódva a nemzetközi szervezett bûnözéssel.
Jegyzetek:
1. Osztrák pszichológus, az ún. analitikus pszichológia atyja
2. Kielégülés, beteljesedés, a szexuális aktus csúcsa
3. Pszicho: lelki, lélektani
4. A szkript (latinul script) szó szerint írást jelent, átvitt értelemben leírt véleményt, szabályt, viselkedési normát.
5. Relatív: viszonylagos
6. Prostituált: olyan személy, aki pénzért szexuális szolgáltatást nyújt. Gyakorolhatják nõk is és férfiak is.
7. Például az ókori görög poliszok némelyikében, a 13.-14. századi reneszánsz Itália néhány városállamában, vagy a távol-keleti országok némelyikében (gésák).
8. Törvénytelen, tilos.
9. Ez az Európai Uniós csatlakozás egyik követelménye is.