A 2001-2002–es tanévben az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala megbízásából a Kurt Lewin Alapítvány országos vizsgálatot folytatott az iskola és a szülõk kapcsolatáról, a szülõi jogok érvényesülésérõl és a szülõk közoktatással kapcsolatos kötelességszegéseinek okairól. (A kutatásról készült beszámoló teljes terjedelmében olvasható a www.kla.hu honlapon.) A vizsgálat során lépten–nyomon szembetaláltuk magunkat az elmúlt években „üggyé” lett jelenségekkel: cigány és nem cigány gyerekek külön ballagtatása, a hátrányos helyzetû gyerekek gyógypedagógiai iskolába utalása, szegregálása.
Az ismertté vált ügyek (Tiszavasvári, Bogács, Pátka, Jászladány) hátterében csakúgy, mint a sok más el nem híresült ügyben jogsértések tömege áll, melyekért azonban éppúgy nem hibáztatható az iskola, mint a hátrányos társadalmi helyzetû családok és egyének. A jogsértések mögött súlyos társadalmi okok húzódnak meg. A szegregálni, a szegények gyerekeit a faluszéli lerobbant iskolaépületbe kényszeríteni látszó iskolát tekintve éppúgy, mint a „gyermekeikkel törõdni nem akaró” szülõket tekintve. A közoktatási törvény meghatározza a szülõk jogait és kötelezettségeit. Ezek közül a napjainkban közismertté vált események leginkább a következõ hármat érintik: a szabad iskolaválasztás jogát, az önszervezõdés jogát s az ezek hátterében álló talán legfontosabb jogot: a szülõ tájékoztatáshoz való jogát. Kutatási tapasztalataink szerint:
1. Az iskolaválasztás sok szülõ számára nem jelent szabad választást. A hátrányos helyzetû családok gyermekei esetében legtöbbször választási kényszerrõl van szó. Az iskolák egyik csoportja mindent megtesz, hogy biztosítsa a megfelelõ létszámot, másik csoportja pedig a legkülönbözõbb módszerekkel - a legkifinomultabbaktól a legdurvábbakig - válogat a gyermekek között. Az iskolaválasztás mindaddig nem lehet szabad, ameddig a családok és a települések jelentõs hányadát a hiány és a nélkülözés jellemzi. Nem beszélhetünk szabad iskolaválasztásról addig, amíg az iskolák sem választhatnak a pedagógusok, a taneszközök és még sok minden más között, hanem folyamatosan a pénzhiánnyal, az alapvetõ eszközök hiányával küszködnek, és a mind nagyobb követelmények okozta frusztráció hatja át mindennapjaikat. Mindezt egyáltalán nem a szabad iskolaválasztás kritikájaként mondjuk, hanem csupán az esélyegyenlõtlenség és a valóságos iskolai pluralizmus hiányára szeretnénk felhívni a figyelmet. A vizsgálat egy éve során meggyõzõdésünkké vált, hogy szabadelvû iskolarendszer, szabad iskolaválasztás, az egyének igényeinek magas fokú és differenciált kielégítése nem létezhet társadalmi jólét nélkül.
2. A szülõi önszervezõdés, érdekérvényesítés sokszor spontán, sokszor szervezett. Azok a szülõk ismerik fel a közös fellépés elõnyeit, akik a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük alapján amúgy is a jobb érdekérvényesítõk közé tartoznak, s akikkel szívesen tárgyal az iskola is. A szülõi érdekérvényesítés nem mindig a demokratikusabb és élhetõbb világ felé mutat. A középosztályosodó falusi szülõk például az ország nem egy pontján egymást túllicitálva, túlijesztgetve és részletesen tájékoztatva viszik el gyermekeiket a szomszéd települések iskoláiba, csak hogy ne kelljen õket cigány gyerekekkel együtt járatni. Interjúink alapján jól látható, hogy a nem cigány szülõk által fejvesztve otthagyott iskolák pedagógusai egyre inkább maguk is büntetésként élik meg azt, amit mások kihívásnak éreznek.
3. A törvény által kiemelt fontosságúnak ítélt tájékoztatásra éppen azoknak a szülõknek lenne a legnagyobb szükségük, akik ezt a legkevésbé kapják meg. Õk azok, akik iskolai végzettségük, a társadalomban való eligazodási képességük alapján (és híján) a legkiszolgáltatottabbak a tételes jog világában. Ezek a szülõk sok esetben saját gyerekkori tapasztalataik alapján viszonyulnak az iskola világához. A sajtó által eddig ismertté vált ügyek és a (vélhetõleg) a továbbiakban keletkezõ konfliktusok mögött a társadalmi okok mellett elsõsorban a tájékoztatáshoz való jog sérülése, vagyis a szereplõk közötti kommunikáció teljes hiánya, félreértések és félreismerések újratermelõdõ halmaza áll. A felpörgetett iskolai tempó, a magas osztálylétszám és óraszám nem kedvez az iskola és a szülõk közötti kommunikációnak. A mind korábban jelentkezõ követelmények (hogy például nem árt, ha már az óvodában megtanul a gyerek írni–olvasni) az általános iskolát éppúgy a verseny és a szelekció elszenvedõjévé teszik, mint a hátrányos helyzetû családokat.
„Hogyan tartják a kapcsolatot a szülõkkel?” - kérdeztük interjúinkban. „Szülõi értekezleteket tartunk. Persze éppen azok nem jönnek el sajnos, akiknek kellene, mert probléma van a gyerekükkel.” Ez a mondat gyakorlatilag minden igazgató és tanár szájából elhangzott. A pedagógusok jelentõs része a kapcsolattartást a szülõi értekezletek keretében képzeli el, nincs ideje, módja, sokszor ötlete sem másra. A szülõi értekezlet mûködõképes, de szûkös csatornája a szülõ és iskola közötti kapcsolatnak. Miért nem járnak a szülõk szülõi értekezletre? Sok esetben az idõ hiánya miatt, sokaknak valóban nyolc óránál többet kell dolgozniuk a létfenntartáshoz, s nem tudnak eljutni a szülõi értekezletre, vagy egyedül nevelnek több gyermeket. Nem ritka, hogy a szülõnek egy idõben több helyen kellene lennie. Az igazi õk azonban a szülõk olyasfajta hozzáállása az iskolához, amit a pedagógus érdektelenségnek észlel, a szülõ pedig tehetetlenségként él meg. Érdektelenségrõl nincsen szó, interjúink némelyikében a pedagógus maga is elmondja az érdektelenséggel jellemzett szülõvel kapcsolatosan, hogy nagyon szereti gyermekét, nagyon ragaszkodik hozzá, csak éppen „nem törõdik vele”. A szeretetnek „nem lehet kimerülnie márkás ruhák vásárlásában vagy abban, hogy bejön ide ordítozni” - idézzük interjúalanyainkat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szülõ nem hisz abban, hogy az iskola mobilitási csatorna lenne, hogy gyermeke a szorgalmas tanulás útján, éveken keresztül tartó egyenletesen jó teljesítménye révén messzebb jutna el, mint õ maga. Sokan nem értik az iskolában elhangzottakat, az ottani nyelvezet és szabályrendszer idegen, távoli világ számukra. Néhány iskola megkísérelte a szülõk és az intézmény között meglévõ falakat áttörni. Sikerrel. Egy kelet–magyarországi faluban a buszmenetrend lehetetlenné tette, hogy a hat falu által fenntartott közös iskola hatékony szülõi értekezleteket tartson. Ezért az iskola tanárai megszervezték, hogy õk mennek át a másik faluba, s keresik meg a szülõket. A kezdeményezés mûködõképesnek bizonyult.
A „bûnösök” keresése és megleckéztetése helyett az iskola mûködését kellene minden erõnkkel jogszerûbbé tenni. Ezt azonban nem szankciókkal, hanem intenzív párbeszéddel kell kezdeni. Ahogyan értelmetlen és viszszaüt a sokgyerekes, munka nélküli családok folyamatos ostorozása és bûnbaknak való kikiáltása a gyermekek iskolakerülése miatt, ugyanúgy nem célravezetõ az iskolák és a pedagógusok folyamatos pellengérre állítása, lerasszistázása. A sikeres kommunikációhoz, egymás megértéséhez kellene eljutni mindenekelõtt. A jogszabályok pedig ne a terror és a félelem felkiáltójelei, hanem olyan keretek legyenek, melyek értelmes és emberi tartalommal tölthetõk meg. Ehhez minden félnek sokat kell tanulnia. Legfõképpen tolerálni a másikat.
Az ismertté vált ügyek (Tiszavasvári, Bogács, Pátka, Jászladány) hátterében csakúgy, mint a sok más el nem híresült ügyben jogsértések tömege áll, melyekért azonban éppúgy nem hibáztatható az iskola, mint a hátrányos társadalmi helyzetû családok és egyének. A jogsértések mögött súlyos társadalmi okok húzódnak meg. A szegregálni, a szegények gyerekeit a faluszéli lerobbant iskolaépületbe kényszeríteni látszó iskolát tekintve éppúgy, mint a „gyermekeikkel törõdni nem akaró” szülõket tekintve. A közoktatási törvény meghatározza a szülõk jogait és kötelezettségeit. Ezek közül a napjainkban közismertté vált események leginkább a következõ hármat érintik: a szabad iskolaválasztás jogát, az önszervezõdés jogát s az ezek hátterében álló talán legfontosabb jogot: a szülõ tájékoztatáshoz való jogát. Kutatási tapasztalataink szerint:
1. Az iskolaválasztás sok szülõ számára nem jelent szabad választást. A hátrányos helyzetû családok gyermekei esetében legtöbbször választási kényszerrõl van szó. Az iskolák egyik csoportja mindent megtesz, hogy biztosítsa a megfelelõ létszámot, másik csoportja pedig a legkülönbözõbb módszerekkel - a legkifinomultabbaktól a legdurvábbakig - válogat a gyermekek között. Az iskolaválasztás mindaddig nem lehet szabad, ameddig a családok és a települések jelentõs hányadát a hiány és a nélkülözés jellemzi. Nem beszélhetünk szabad iskolaválasztásról addig, amíg az iskolák sem választhatnak a pedagógusok, a taneszközök és még sok minden más között, hanem folyamatosan a pénzhiánnyal, az alapvetõ eszközök hiányával küszködnek, és a mind nagyobb követelmények okozta frusztráció hatja át mindennapjaikat. Mindezt egyáltalán nem a szabad iskolaválasztás kritikájaként mondjuk, hanem csupán az esélyegyenlõtlenség és a valóságos iskolai pluralizmus hiányára szeretnénk felhívni a figyelmet. A vizsgálat egy éve során meggyõzõdésünkké vált, hogy szabadelvû iskolarendszer, szabad iskolaválasztás, az egyének igényeinek magas fokú és differenciált kielégítése nem létezhet társadalmi jólét nélkül.
2. A szülõi önszervezõdés, érdekérvényesítés sokszor spontán, sokszor szervezett. Azok a szülõk ismerik fel a közös fellépés elõnyeit, akik a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük alapján amúgy is a jobb érdekérvényesítõk közé tartoznak, s akikkel szívesen tárgyal az iskola is. A szülõi érdekérvényesítés nem mindig a demokratikusabb és élhetõbb világ felé mutat. A középosztályosodó falusi szülõk például az ország nem egy pontján egymást túllicitálva, túlijesztgetve és részletesen tájékoztatva viszik el gyermekeiket a szomszéd települések iskoláiba, csak hogy ne kelljen õket cigány gyerekekkel együtt járatni. Interjúink alapján jól látható, hogy a nem cigány szülõk által fejvesztve otthagyott iskolák pedagógusai egyre inkább maguk is büntetésként élik meg azt, amit mások kihívásnak éreznek.
3. A törvény által kiemelt fontosságúnak ítélt tájékoztatásra éppen azoknak a szülõknek lenne a legnagyobb szükségük, akik ezt a legkevésbé kapják meg. Õk azok, akik iskolai végzettségük, a társadalomban való eligazodási képességük alapján (és híján) a legkiszolgáltatottabbak a tételes jog világában. Ezek a szülõk sok esetben saját gyerekkori tapasztalataik alapján viszonyulnak az iskola világához. A sajtó által eddig ismertté vált ügyek és a (vélhetõleg) a továbbiakban keletkezõ konfliktusok mögött a társadalmi okok mellett elsõsorban a tájékoztatáshoz való jog sérülése, vagyis a szereplõk közötti kommunikáció teljes hiánya, félreértések és félreismerések újratermelõdõ halmaza áll. A felpörgetett iskolai tempó, a magas osztálylétszám és óraszám nem kedvez az iskola és a szülõk közötti kommunikációnak. A mind korábban jelentkezõ követelmények (hogy például nem árt, ha már az óvodában megtanul a gyerek írni–olvasni) az általános iskolát éppúgy a verseny és a szelekció elszenvedõjévé teszik, mint a hátrányos helyzetû családokat.
„Hogyan tartják a kapcsolatot a szülõkkel?” - kérdeztük interjúinkban. „Szülõi értekezleteket tartunk. Persze éppen azok nem jönnek el sajnos, akiknek kellene, mert probléma van a gyerekükkel.” Ez a mondat gyakorlatilag minden igazgató és tanár szájából elhangzott. A pedagógusok jelentõs része a kapcsolattartást a szülõi értekezletek keretében képzeli el, nincs ideje, módja, sokszor ötlete sem másra. A szülõi értekezlet mûködõképes, de szûkös csatornája a szülõ és iskola közötti kapcsolatnak. Miért nem járnak a szülõk szülõi értekezletre? Sok esetben az idõ hiánya miatt, sokaknak valóban nyolc óránál többet kell dolgozniuk a létfenntartáshoz, s nem tudnak eljutni a szülõi értekezletre, vagy egyedül nevelnek több gyermeket. Nem ritka, hogy a szülõnek egy idõben több helyen kellene lennie. Az igazi õk azonban a szülõk olyasfajta hozzáállása az iskolához, amit a pedagógus érdektelenségnek észlel, a szülõ pedig tehetetlenségként él meg. Érdektelenségrõl nincsen szó, interjúink némelyikében a pedagógus maga is elmondja az érdektelenséggel jellemzett szülõvel kapcsolatosan, hogy nagyon szereti gyermekét, nagyon ragaszkodik hozzá, csak éppen „nem törõdik vele”. A szeretetnek „nem lehet kimerülnie márkás ruhák vásárlásában vagy abban, hogy bejön ide ordítozni” - idézzük interjúalanyainkat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szülõ nem hisz abban, hogy az iskola mobilitási csatorna lenne, hogy gyermeke a szorgalmas tanulás útján, éveken keresztül tartó egyenletesen jó teljesítménye révén messzebb jutna el, mint õ maga. Sokan nem értik az iskolában elhangzottakat, az ottani nyelvezet és szabályrendszer idegen, távoli világ számukra. Néhány iskola megkísérelte a szülõk és az intézmény között meglévõ falakat áttörni. Sikerrel. Egy kelet–magyarországi faluban a buszmenetrend lehetetlenné tette, hogy a hat falu által fenntartott közös iskola hatékony szülõi értekezleteket tartson. Ezért az iskola tanárai megszervezték, hogy õk mennek át a másik faluba, s keresik meg a szülõket. A kezdeményezés mûködõképesnek bizonyult.
A „bûnösök” keresése és megleckéztetése helyett az iskola mûködését kellene minden erõnkkel jogszerûbbé tenni. Ezt azonban nem szankciókkal, hanem intenzív párbeszéddel kell kezdeni. Ahogyan értelmetlen és viszszaüt a sokgyerekes, munka nélküli családok folyamatos ostorozása és bûnbaknak való kikiáltása a gyermekek iskolakerülése miatt, ugyanúgy nem célravezetõ az iskolák és a pedagógusok folyamatos pellengérre állítása, lerasszistázása. A sikeres kommunikációhoz, egymás megértéséhez kellene eljutni mindenekelõtt. A jogszabályok pedig ne a terror és a félelem felkiáltójelei, hanem olyan keretek legyenek, melyek értelmes és emberi tartalommal tölthetõk meg. Ehhez minden félnek sokat kell tanulnia. Legfõképpen tolerálni a másikat.
Ligeti György
kutató
Népszabadság, 2003. január 8.