Források:
Kurt Lewin Alapítvány: http://www.kla.hu/
FigyelõNet: http://www.fn.hu/index.php?id=55
KJK-Kerszöv Kft. Közlöny adatbázisa: http://www.kerszov.hu/kzlcim/kzl90_96
WebJogtár: http://kozugy.kerszov.hu/jr/sf/startfrnp.html
Egy fejezet a Ligeti György - Márton Izabella: Jelentés a „Szülõk jogainak érvényesülése a közoktatásban” címû kutatás eredményeirõl.
2. A nevelési, illetõleg nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga
Kt. 13. § (1) A szülõt megilleti a nevelési, illetõleg nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga. A nevelési, nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga alapján gyermeke adottságainak, képességeinek, érdeklõdésének, saját vallási, illetve világnézeti meggyõzõdésének, nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelõen választhat óvodát, iskolát, kollégiumot.
Kt. 14. § (2) A szülõ kötelessége különösen, hogy a) biztosítsa gyermeke óvodai nevelés keretében folyó iskolai életmódra felkészítõ foglalkozáson való részvételét, tankötelezettségének vagy képzési kötelezettségének teljesítését.
2.1 Hogyan választanak iskolát a szülõk?
A kérdés ilyen módon való feltevése nem alkalmas a valóság leírására. Lényeges ugyanis, hogy a szülõk egyik csoportja valóban választ, míg egy másik, igen jelentõs méretû csoportjának a külsõ társadalmi kényszerek eleve kijelölik azt az általános iskolát, melybe a gyermek járni fog. A szülõk ezen utóbbi csoportja többnyire nincsen tudatában annak, hogy lehetõsége lenne a választásra. (Az elõzõ alfejezetben már bemutattuk, hogy milyen mértékben vannak tisztában a szülõk - a kérdõíves vizsgálat adatai szerint - az oktatással kapcsolatos jogokkal.)
Azok, akiknek választás az iskola, nem pedig kényszer, néhány, egymástól jól megkülönböztetõ szempont mentén döntenek arról, hol kezdje meg tanulmányaikat gyermekük. Arra kérdõívbeli kérdésünkre, hogy „Ön miért ezt az általános iskolát választotta gyermekének?”, nagyon sokan azt válaszolták, hogy „tanítót választottunk, nem iskolát”. Ezt számos pedagógussal, valamint szülõvel készített interjúnk tapasztalata is megerõsíti. Ismert az a gyakorlat, hogy nem a szülõ megy az iskolához, hanem az iskola tart még a jelentkezés elõtt tájékoztatót a szülõknek az óvodában.
Az iskolák jelentõs része tart bemutató órákat, „nulladikos foglalkozásokat”, ahová a szülõk elviszik a gyerekeket is, s számos esetben magának a gyermeknek nyílik módja tanítót választani.
Minden évben van iskolába hívogató foglalkozás, ez nem nyílt nap, hanem tanítási idõ után jönnek a gyerekek, hogy a szülõk is el tudjanak jönni velük. Ezt a programot mi úgy hívjuk, hogy „nyitva van az aranykapu”. Van zenés irodalmi foglalkozás, van sportfoglalkozás, van báb, rajzkiállítás, amit minden évben meghirdetünk a város óvodáiban. Igyekszünk, hogy minden óvodában legyen egy díjazott, nincsen elsõ, második helyezett. A városban az oktatási bizottság két napot jelöl ki beiratkozós napnak, minden iskolában egységesen akkor van. A foglalkozásokon a leendõ elsõs tanító nénik vesznek részt. A szülõk általában tanító nénit választanak.
A szülõk elsõ kérdése mindig az, hogy milyen programmal tanulnak a gyerekek. Most már úgy döntöttünk, hogy azonos programmal tanulnak a gyerekek, bár nálunk volt Zsolnai program, de nagy ellenérzést váltott ki, most már nincs, pedig szerintem sok elõnye van. De nem igazán választották. Itt nagyon sok kolléganõ tudja és érti ezt a programot, úgyhogy belecsempész egy–egy olyan elemet a régi tantervbe, ami a Zsolnaiban benne van. Itt most gondolok a beszédtechnikára, olvasástechnikára, légzõgyakorlatokra. (Részlet egy iskolaigazgatóval készült interjúból)
Elõfordult azonban olyan is, hogy az iskola a nyílt napon szimpatikussá vált tanító néni helyett egy másik osztályba, másik tanítóhoz sorolta be a szülõ gyermekét. Nem általános, de nem is példa nélküli, hogy a pedagógiai programban beígért, vagy a tájékoztatón elmondott programelem, képzés, szakkör elmarad az iskolában: „6+6–nak indult az iskola, ennek örültünk is, de aztán maradt általános [iskola]” - írja az egyik szülõ a kérdõív kitöltésekor. A választási lehetõséggel rendelkezõ szülõk alapjában véve elégedettek az iskolákkal, interjúink és a kérdõívek tanúsága szerint utólag többnyire úgy érzik, jól döntöttek.
Az iskolaválasztáskor fontos, hogy a szülõ már hallott valamit az adott általános iskoláról. A választás során jelentõs szerepet játszanak az általában informális csatornákon terjedõ hírek. A szülõk tudják (tudni vélik), hogy egy iskola gyermekközpontú - vagy éppen kellõen szigorú -, mivel kollégáik, barátaik vagy szomszédaik gyermeke is abba az intézménybe jár(t). Bár néhányan már említik, hogy megismerték az iskola pedagógiai programját, esetleg megnézték az intézmény internetes honlapját, elsõ helyen mégis a hallomásból vagy személyesen szerzett információ áll, valamint a divat. A divatról, a konformizmus táplálta mintakövetésrõl még lesz szó az iskolaválasztással kapcsolatban. Az „iskolák jó híre miatt” sokan választanak iskolát, 1
de melyiket? Az ingatlanpiac alakulásához hasonlítható folyamatról van szó: az analógia alapján egyes élhetõbb, magasabb presztízsû lakókörnyékekre elkezdenek áramlani a jobb módú emberek, akik viszont magasabb igényekkel is rendelkeznek, s többet van módjuk tenni lakásuk, házuk, környékük javítása érdekében. Ezáltal elkezdenek felfele kúszni az ingatlanárak, s megkezdõdik a lakosság jól látható és tömeges cserélõdése. Öngerjesztõ folyamatként már csak a jobb anyagi helyzetben lévõ családok tudnak ingatlant vásárolni a környéken, mely egyre magasabb presztízsû, végül ettõl valóban „jó hírû” környék lesz. Ez hát a helyzet egy–egy város vagy kerület jó hírû iskoláival is: olyan szülõk íratják oda gyermekeiket, akik tovább is tanítatják õket, így a tanárok kevesebb energia–befektetéssel jobb eredményeket érnek el, a jobb eredmények pedig további középosztálybeli szülõket csalogatnak az iskolába, mintegy kiszorítva onnan a szegényebb rétegek gyermekeit.
Fontos szempont az iskolaválasztásnál (kiemelkedõen az óvodaválasztásnál), hogy a nagyobbik gyermek(ek) is oda jár(nak), vagy korábban oda járt(ak). Ez egyrészt jelentõs mennyiségû és pontos információk megszerzésére ad módot, másrészt kényelmes, hiszen a gyermekek egy intézményben vannak, harmadrészt a gyerek még sincs „egyedül”, jelen van a nagyobb testvér, könnyebbé válik az iskolába való beszoktatás. Úgy tûnik, maguk az iskolák is (az óvodák pedig feltétlenül) támogatják azt, hogy az a gyermek is felvételt nyerjen, akinek a testvére már oda jár. Nem egy oktatási intézményben ez a szempont megelõzni látszott azt, hogy egy jelentkezõ iskolaérett gyermek körzetes–e vagy sem. Megemlítik a szülõk, hogy a gyermek többi óvodástársa is az adott iskolába ment, ezért õk sem kívántak más intézmény után nézni.
Elõfordul - többnyire kisebb településen, vagy eltérõ képességûeknek létrehozott intézmények esetében -, hogy maga a szülõ is az adott iskolába járt gyerekkorában. Ez a szempont kiemelten érvényesül az iskolaválasztás indoklásakor. A saját tapasztalat még akkor is elsöprõ érv egy iskola mellett, ha az nem is a legjobb.
Az I. is normál osztályba fog menni?
Hát reméljük. A K.–t is kisegítõ osztályba akarták rakni.
Miért?
Hát, cigány: menjen kisegítõbe! Én meg nem egyeztem bele, a gyereket beküldték M.–ra vizsgálatra, nekem kellett vele mennem, megállapították, hogy a gyerek megfelel mindenben, nem rakhatják kisegítõbe. Én kérvényeztem, hogy küldjék a gyereket vizsgálatra, én nem engedem, hogy kisegítõbe menjen, elég, hogy én oda jártam, a gyerek ne tudjon sehova menni, továbbtanulni se, sehova ne tudjon menni; meg egyáltalán a kisegítõsök semmiben nincsenek benne, ha van szereplés, nem szerepelnek semmit itten az iskolában. Ha van egy ünneplés, ott van versmondás, éneklés vagy tánc, abba sincsenek benne. (Részlet egy apró faluban élõ többgyermekes szülõvel készült interjúból)
Az iskolaválasztásnál a következõ két háttérok kiemelkedõ jelentõségû. Az egyik a teljesítmény/versenyképesség/karrier dimenziójában található, a másik pedig a nevelési elvekében, a légkörében. A szülõk egyre érzékenyebben figyelnek az iskola épületére, felszereltségére, annak környékére. Az interjúbeli szülõ a tárgyi környezetet kezdi el - igen alaposan ismertetni - és csak azután tér rá a tanárokra:
„(...) az iskola állapota nem elhanyagolt sem kívülrõl, sem belülrõl. Korszerûsített (például radiátoros központi fûtés van), jó állapotú. Véleményem szerint jól felszerelt a többihez képest, számomra a legszimpatikusabb iskola: a tanárok is barátságosak és nagyon segítõkészek és megértõk.”
„Tetszik hogy a gyerekeknek van büfé és automata.” (Egy másik szülõ)
Az egyik városi iskola szülõi munkaközösségi ülésén végzett résztvevõ–megfigyelés tapasztalata volt, hogy a szülõk nemcsak az iskola tárgyi környezetének, hanem annak tágabb értelemben vett környékének is jelentõs figyelmet tulajdonítanak. Az egyik édesanya felvetette a szóban forgó értekezleten, hogy írjanak a szülõk közösen petíciót a polgármesteri hivatalnak, melyben kérvényezik a néhány utcával arrébb található drogambulancia likvidálást az iskola környékérõl. Komoly vita alakult ki a szülõk között, melyben az egyik tábor amellett érvelt, hogy rendre találni lehet eldobott injekciós tût az iskola környékén, s sok esetben látni drogos fiatalokat, illetve olyan embereket, akik (szerintük) kábítószert árulnak az iskola közvetlen környezetében. A másik tábor ezzel szemben azt mondta, hogy lehetetlenség minden nem tetszõ embert, csoportot és jelenséget eltávolítani az iskola környezetébõl, mert ezzel nemcsak a védettség, de a tolerancia sem alakul ki a gyerekekben. Figyelemre méltó tehát, hogy vita van szülõ és szülõ, szülõk és iskola között olyan kérdésekben, melyek a gyermekek fejlõdését érintik.
Sok szülõ gondolja azt, hogy gyermeke fejlõdéséhez hozzájárul a megfelelõ taneszközök és tantermek megléte, a jól képzett tanári gárda. Gyakorta nyilatkoznak magabiztosan a szülõk az iskolában dolgozó pedagógusokról, azok felkészültségérõl, munkájuk szakmai színvonaláról, noha nekik maguknak semmiféle közük sincsen a pedagógus szakmához. Ez és néhány, az alábbiakban bemutatott iskolaválasztási szempont már annak a jele, hogy a szülõk mint megrendelõk tekintenek az iskolára, azzal szemben elvárásaik vannak. Gyermeküket individuumként észlelik, s a társadalmi beilleszkedés mellett gyermekük mentális fejlõdését, s a késõbbi „küzdõtéren” való helytállás megalapozását várják az általános iskolától.
Döntõ eltérés mutatkozik az iskola szellemiségével, az oktatás–nevelés módszerével, valamint az oktatás színvonalával és a követelményekkel szemben. A szülõk egy tábora már elsõ osztálytól kezdve a gyermek tudás– és képességbeli felkészítését várja az iskolától. A számítástechnika, az idegennyelv–oktatás, valamint a sport azok a területek, melyek a szülõi igények felsorolásakor a legtöbbet emlegetettek. A szülõk nyilatkozataiból, de a kérdõív nyitott kérdéseire adott válaszokból is kiderül, sok esetben egy elõre elképzelt életpálya megvalósítását várják el a gyermektõl, s ehhez ad segítséget az iskola. Tudják, hogy verseny van, s azt gondolják, hogy ebben a versenyben a megfelelõ ismeretek, valamint készségek fognak dönteni felnõtt korban. Többen azért választották az iskolát, mert az - idézzük - „hagyományos”, „konzervatív”, illetve „szigorú”. Emögött a választás mögött mindig ott rejlik a szülõ idõ– és energiahiánya: úgy gondolja, nincs módja arra, hogy gyermeke „eléggé nevelt” legyen. Az iskola azonban nem feltétlenül tudja pótolni az otthon elmaradt „befektetést”.
„Már 10 éves korától érdeklõdik a gazdasági, bankügyekkel foglalkozó munkák iránt. Érdekli a gépírás és a gyorsírás.”
„A mai világban nevelés terén, tanítás szempontjából nagyon jó iskolák vannak. A szülõk eljárnak dolgozni, nem sokat tudnak a gyerekeikkel otthon foglalkozni, ami 13 éves korukban már fõleg hiányzik. Nagycsaládosok vagyunk, így mind a kettõ szülõnek el kell járnia dolgozni ahhoz, hogy máról–holnapra megélhetést biztosítson a gyerekeknek. a hét éves kisfiút még nem akartam iskolába járatni, de szinte kényszeríttetek rá. Nagyothallása miatt még szellemi fogyatékosnak is mondták, pedig a fülszúrások miatt hall rosszabbul. Az iskola viszont ragyogó körülmények között próbálja megoldani azt is, hogy az ilyen gyerekek ne érezzék magukat hátrányba, teljes fõs létszámú osztályba, külön tanítják õket, nem rohanva, gyógypedagógusok.” (Szülõk az iskolaválasztásról)
A szülõk másik tábora az iskolától a gyermekközpontúságot várja el, azt, hogy gyermekük lelki fejõdésének és kiteljesedésének egyik terepe legyen: „nagyon jó a szellem, és nagyon gyermekközpontú, mindkét gyermekem nagyon szeret ide járni” - írja az egyik szülõ. „Az iskola feleljen meg a gyermekemnek és ne a gyermekem az iskola elvárásainak.” - írja egy másik. Egyre többen tudják, hogy van mód a választásra, még akkor is, ha maguk voltaképpen nem is választottak. Ha nem is feltétlenül a kognitív disszonancia redukciója, de nagyon sok esetben a szülõ - bár körzetes az iskola - úgy nyilatkozik az iskolaválasztásról, hogy a választott oktatási intézmény jó felszereltségû, szimpatikusak a tanárok, egyetért a nevelési elvekkel, noha õ nem választotta az iskolát. Ez esetleg jelezheti azt, hogy a szülõk kezdenek tudatában lenni azzal, hogy õk megrendelõi az iskolának.
„Szeretném, ha gyermekeim jól elsajátítanák a szlovák nyelvet, és tovább vinnék a magyarországi szlovákság hagyományait, szokásait. Mindezt 12 év folyamatában.”
„Azért választottam négy kisebb gyermekemnek is a B. Általános Iskolát, mert úgy érzem, tökéletesen eleget tudnak tenni az én (szülõ) elvárásaimnak. Családias, szeretõ légkör fogadja gyermekeinket minden nap. Becsületes, következetes munka folyik az órákon. A pedagógusok maximális tudással rendelkeznek. A gyermekeimet nem tanító pedagógusokhoz is bizalommal fordulhatok. A tanítási idõ után is szeretettel segítségemre voltak eddig mindenben. Jó érzés, hogy már végzett gyermekem után is érdeklõdnek és segítségükrõl biztosítanak. A mai rohanó világban olyan légkört biztosít, amilyenben én nõttem fel, és amire még most is szeretettel gondolok vissza.”
Minek alapján került A–ba vagy B–be?
Én szerettem volna A. nénit. Bocsánat. Ez nem így volt. Hanem úgy, hogy A. néni odajött és mondta, hogy „tudom, hogy a T. az most lesz elsõs” és mondtam neki, hogy igen. Azt mondta, hogy „indítok osztályt”. Mondtam, tudom. És akkor valami olyasmit mondott, hogy reméli, hogy a T. nem olyan, mint a N., vagy valami hasonlót mondott. Mert a N. lusta volt. És mondtam, hogy sajnos ezt nem tudom megoldani. (Részletek szülõkkel készült interjúkból)
Létezik még egy szempont az iskolaválasztáskor, mely településtõl, iskolai végzettségtõl lényegében függetlenül jelentkezik: „kevés cigány jár az iskolába!” (így az egyik szülõ).
A kutatás egész ideje során a szülõi jogok érvényesülésére koncentráltunk, ez a téma részünkrõl nem jelent meg a kérdõívben és az interjúink során a kérdések megfogalmazásakor. Mégis lépten–nyomon felütötte a fejét a romákra való hivatkozás/mutogatás az iskolaválasztás és beiskolázás témájának taglalásakor. Ezért nem tehetjük meg és nem is kívánjuk megtenni, hogy nem ejtünk róla külön szót.
„Megfelelõen képzett tanárok jó és magas szinten oktatnak. Kevés kisebbségi jár az iskolába!!!” (Írja be az egyik kérdõívbe a szülõ)
A szülõk túlnyomó többsége megkísérel gyermekének olyan iskolát választani, ahol szerinte a megfelelõ oktatás–nevelés zajlik, s a gyermeknek a lehetõ legjobb esélyei lesznek a folytatásra. Az iskolaválasztás során azonban nem csak racionális elemek dolgoznak a döntési mechanizmus hátterében, hanem attitûdök is. A szülõk azon része, amely számára (negatív) szempontként jelenik meg roma/cigány diákok jelenléte abban az iskolában, melyet saját gyermekének választ, kétféle okból tartja aggasztónak azt, hogy saját gyereke roma gyerekekkel egy osztályban vagy egy iskolában tanuljon. Az egyik, hogy a szülõk a tanulatlansággal, bûnözéssel, jövõkép nélküliséggel és a racionalitás hiányával azonosítva a cigányságot megkísérli távol tartani gyermekét a roma gyermekektõl. A másik ok - és ez a gyakoribb - a saját lecsúszástól, a család által a korábbiakban (sokszor kínkeservvel) megszerzett javak elvesztésétõl való félelem diktálta gyûlölet, a talajvesztés táplálta csoportközi elõítélet.
„Én megmondom magának õszintén, hogy én is Sz.–re járatom a két gyerekemet, elvittem õket, igazgató úr megértette. A magyar szülõkkel értek egyet, nem járatom a gyerekemet cigányiskolába.” (Az egyik falusi iskola titkárnõje)
Az elõítélet témakörérõl könyvtárnyi szakirodalom született már, s a kisebbségi, emberi és állampolgári jogoknak, azok sérülésének is jelentõs irodalma halmozódott föl az elmúlt évtizedben Magyarországon is. Kutatásunk eredményeinek feltárásakor egy újabb, szerintünk fontos adalékkal kívánunk hozzájárulni a magyarországi civilizációs folyamattal kapcsolatos ismeretekhez. Bemutatjuk, hogy a szülõk jogai és kötelességei, valamint az iskolaválasztás szempontjából milyen szerephez jutott a „cigány” kategória.
A szülõ nem kívánja beadni olyan iskolába a gyermekét, ahol magasabb a romák aránya azért, mert az „tetves lesz”, „megverik a cigány gyerekek”, valamint azért, mert az iskola rossz hírnevû. Hangsúlyozzuk, ezek félelmek, elõítéletek, hallomások, és a legtöbbször nem tapasztalatok. Ezzel szemben az iskolák egy része maga is sokat tesz a szegregációért éppen azért, hogy a nem roma családok továbbra is oda írassák be (és járassák is) a gyerekeiket, valamint azért, mert a nem–cigány gyerekekkel megítélésük szerint kevesebb a probléma, kevesebb energiát és odafigyelést vesznek el a pedagógustól. Valójában azonban a hátrányos helyzetû, vagy eltérõ szocializációs háttérrel rendelkezõ gyermek igényel több, más, intenzívebb pedagógiai munkát, nem pedig maga a roma gyermek.
Nem kizárólag az iskolák világának és nem a szülõi jogok kérdéskörének problémájáról van szó, hanem általában véve társadalmi problémáról, melynek egy újabb arcával volt módunk találkozni a szülõi jogok vizsgálata során. A problémakörnek két háttéroka van: 1. a romák valóban szegényebbek, mint a nem cigányok, valóban magasabb körükben a munkanélküliség, alacsonyabban iskolázottak, így sokan közülük nem tartják értéknek az iskolát, nagyobb valószínûséggel nem rendelkeznek olyan jövõképpel, mely a tanulásban és a munka világában keresi az érvényesülés lehetõségét. Ugyanakkor nem roma kérdésrõl van szó. Szociális–társadalmi problémával állunk szemben, hiszen a szereplõknek nem a romasága húzódik meg a háttérben, hanem a rossz lakáskörülmények, az alultápláltság, a munkanélküliség, az alacsony iskolázottság, valamint - és ez a másik háttérok - 2. a társadalmi méreteket öltõ elõítélet, az intolerancia.
Teljes mértékben elfogadható az egyik szülõ azon igénye, hogy gyermeke olyan iskolába járjon, ahol nincsenek tetves gyerekek, ahol gyermekét nem érheti más diákoktól lelki–fizikai bántalom. A tetvesség, az agresszió és a cigányság közé azonban nem tehetõ egyenlõségjel, márpedig számos szülõ (és nem egyszer tanárok, igazgatók) egyenlõségjelet tesznek a romák és a tanulatlanság, a romák és a nemtörõdömség közé. Némely iskola/óvoda pedig asszisztál ehhez. A szülõk nyomást gyakorolnak az iskolákra abban a tekintetben, hogy milyen gyerekek járjanak oda és milyenek ne. Nem minden siker nélkül.
Építettük ezt a zuhanyzót - mutat körbe egy falusi iskola igazgatója egy szûk helyiségen -, hogy a cigány gyerekek is meg tudjanak mosakodni, legalább hetente. Az iskola a technikai dolgozók (takarító nénik) segítségével nap mint nap megmosdatja a cigány gyerekeket, nevelési szándékkal. (Egy falusi iskola igazgatója)
Bár nem kötelezõ, van olyan szülõ, aki elfogadja, van, aki tiltakozik és van olyan, aki megveri a gyereket, ha megmosdatjuk. (A takarítónõk)
Mindezt az iskola a romák civilizációs elmaradásának pótlása érdekében teszi, s nem vesz tudomást az emberi méltóság sérelmérõl. Az igazgató szavai és a település oktatási helyzetének megismerésekor méltán gondolhatjuk azt, hogy a mosdatás mögött nem csak a civilizációs és egészség–megóvási szándék van, hanem az a félelem, hogy a maradék nem–cigány szülõk is elviszik a gyerekeiket a szomszéd településre, egzisztenciális és anyagi létalapját veszítve ezzel az iskola.
„(...) szemben van az XY. Iskola, oda mennek a jó gyerekek, a miénkrõl az a hír járja, hogy ide mindenkit felvesznek, ezért romlik a színvonal. A másikban pedig válogatnak, nem vesznek fel szagos gyerekeket.” (Egy tanárnõ egy városi iskolában)
Sérül azon szülõk joga is, akik - többek között - kifejezetten a toleranciára nevelés megjelenését keresik az iskola mindennapjaiban és annak pedagógiai programjában. Ugyanis talán kivétel nélkül említik az általános iskolák ezt a nevelési célt saját maguk által megfogalmazott pedagógiai programjukban.
„Alapelv: olyan humánus, toleráns iskola, ahol jól érzi magát a diák, a szülõ, a pedagógus és a technikai dolgozó egyaránt.”
„Tiszteletben tartjuk azt, hogy minden ember külön személyiség, más–más tulajdonságokkal, adottságokkal.”
„Más népek és nemzetek jogainak tisztelete, kultúráik, hagyományaik tiszteletben tartása. (...) Törekvés az etnikai, faji, vallási különbségek elfogadására, tolerancia a világnézeti, vallási, politikai nézetekkel szemben.” (Részlet különbözõ pedagógiai programokból)
Az általános iskolák nem szerveznek felvételi vizsgát, alkalmassági vizsgát, beszélgetést azonban egyes esetekben igen. Alábbi interjúalanyunk mûvészeti képzést vezet, s fontosnak tartja, hogy olyan gyerekek járjanak a mûvészeti osztályokba, akik „bírják” a megterhelést. Szerinte van a gyerekeknek egy olyan csoportja, amelyik nem bírná az alapfokú képzõmûvészeti, zenei, valamint táncképzéssel járó megterhelést:
Beszélgetünk a gyerekekkel. Egyfajta - mint ahogyan a mûvészeti iskoláknak biztosított - készségvizsgálat. A balettmûvész megnézi a gyerek hajlékonyságát, a zenepedagógus a gyerek ritmusérzékét, hallását megvizsgálja, a képzõmûvész megnézi a színlátását, térlátását, tehát általában készségfelmérést végzünk, és akik felvételt nyertek, õk kerülnek az „m” osztályokba, így egész napos képzési rendszeren belül reggel nyolctól délután négy óráig szigorúan kiképzés alatt állnak, de hatalmas eredményeik vannak.
Milyen családokból valóak az itteni gyerekek?
Itt a legszegényebb gyerektõl kezdve - ebben a körzetben elég ismertek a F. utca lerobbant házai - az ottani családok gyerekei is hozzánk járnak, és a rózsadombi palotákból is. Óriási a különbség a családok között.
Ez osztályok között megoszlik?
Igen. Tehát, próbáljuk megosztani, nincs semmiféle elvünk arra, hogy bármiféle alapon szegregáljunk a gyerekek körében, de ennek ellenére egy spontán szegregáció kialakul: valahogy ezek a gyerekek a készségszint felmérés során - zömében ezek a F. utcai gyerekek - sajnos nem felelnek meg a mûvészeti osztály készségszint elvárásainak.
Ezek roma gyerekek?
Zömében igen. Ez nem azt jelenti, hogy bármiféle hátrányos megkülönböztetésrõl lenne szó, hanem az adott pillanatban az a készségszint, ami egy egész napos képzési programhoz szükséges - ezalatt természetesen az idegi–élettani dolgokra is gondolok, egyáltalán végig tudja–e ülni ezt az egész napot - erre a programra csak olyan gyerekeket tudunk felvenni, akik pszichikailag, állóképességben, idegileg alkalmasak ezekre a feladatokra, mert különben egy kínszenvedés lenne. Akit viszont alkalmasnak talált a mûvészeti bizottság, azok bizony nagyon szépen helytállnak. És nagy örömmel és lelkesedéssel, csodálatos intenzitással csinálják.
Van azonban olyan óvoda is, ahol az óvoda vezetõje és kolléganõi kiemelt figyelemmel vannak az iránt, hogy az elõítélet ne üsse fel a fejét intézményükben. Érdemes az óvoda vezetõnõjével készült interjúnk egy fontos részletével zárni alfejezetünket:
De ha a szülõ azt látja - és itt a jelentõsége, hogy három éves korától bekerüljön a gyerek óvodába - mert azért a szülõ is formálódik. Ha a szülõ is azt tapasztalja, hogy a gyerekek együtt játszik, abszolút nem érdekli, hogy roma–e vagy sem, én ilyet az óvodán belül nem tudok mondani. Volt tavaly olyan csoportom, akik hatan voltak. A roma szülõ itt van: dolgozik, ugyanúgy. Évzárón, ünnepeken itt vannak. Semmi baj nincsen: én még szülõtõl nem hallottam, hogy minek vannak itt ennyien. Biztos, hogy benne vagyunk ebben mi is. Ezt nem lehet struccpolitikusként csinálni. Tenni kell. Pont az, hogy adott esetben a roma családokkal sem mindegy a kapcsolattartás. Például emberszámba veszi valaki õt. Bejön ide, beszélgetünk, ugyanúgy hellyel kínálom õt, evidenciának tûnik, de én úgy gondolom, nem mindenhol az. A szülõ az szülõ, a gyerek az gyerek - pláne. Ugyanezt mondhatom a kollégáimról. Például, ha jönnek a szülõk délután, akkor van idõ arra, hogy beszélgessenek a szülõk az óvónénivel, meg egy–két szót váltsanak. És, ha jön azért a roma gyerekért az apja vagy az anyja, akkor az óvónéni ugyanúgy, ahogy a többiekkel, ugyanazzal a hangon: „jaj, a S.–ka ma milyen szépet rajzolt, hogy fejlõdik...!” Tehát, ha a másik szülõ ezt hallja, ezt tapasztalja, hogy az óvónéni így áll hozzá, akkor az egy üzenet neki.
2.2 Körzetes iskolák
66. § (2) Az általános iskola - beleértve a kijelölt iskolát is - köteles felvenni, átvenni azt a tanköteles tanulót, akinek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye a körzetében található (kötelezõ felvételt biztosító iskola).
Szegregációról beszéltünk, azonban nem csak iskolai szegregációról van szó roma és nem roma, szegény és középosztálybeli gyerekek különiskoláztatásának tömegessé válásakor, hanem lakóhelyi szegregációról is. Nagyobb településeken, ahol több általános iskola is mûködik, a település (vagy kerület) körzetekre van osztva, minden körzetben található egy általános iskola, mely köteles felvenni a körzetbe tartozó tanköteles gyermeket. A körzethatárok azonban sokhelyütt többék–kevésbé egybeesnek egy–egy lakónegyed határaival is. A lakónegyedek pedig egymástól rendkívül eltérõ presztízsûek, némely utcákat a középosztály tágas, összkomfortos lakásainak helyet adó házak szegélyeznek, mások viszont szobakonyhás, kis alapterületû lakásokból álló házaknak adnak helyet. Így akarva–akaratlanul is az egyik iskola a magasabb társadalmi állású, míg a másik a szegény, munkanélküli családok gyermekeinek körzetes iskolája lesz. Az iskolák, ha tehetik, válogatnak a jelentkezõ gyermekek között, s könnyedén védik magukat a „problémásabbnak ígérkezõ” iskolakezdõ gyerektõl, ha az körzeten kívüli.
Az egyik városban a számos körzet közül a legalacsonyabb presztízsû, jól láthatóan szegények által lakott körzet iskolája egy egyházi iskola. Az iskola épületében korábban állami általános iskola mûködött, ám a rendszerváltás után az egyház kapott lehetõséget általános iskola mûködtetésére, ugyanakkor önkormányzati iskola nem létesült a körzetben. A körzethatárok megvonásával napjainkig megoldottá vált a városban a „magatartászavaros”, „hátrányos helyzetû”, „eltérõ szocializációs háttérrel érkezõ” diákok egyetlen oktatási intézménybe való koncentrációja. Az említett iskola ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy a gyerekek tanuljanak, megszokják az iskolai életet, a rendszeres tanulást és ne maradjanak ki onnan.
Hogyan kerülnek az iskolába az elsõs gyerekek?
A hivatalos felszólítás alapján, amikor az önkormányzat meghirdeti. Három napig tart a beiratkozás, a felvételi és hozzánk bárki jelentkezhet. Itt értem azt, hogy nem csak katolikus és nem csak körzeti gyerek. Nekünk az számít, hogy elfogadják a keresztény értékeket.
Itt naponta háromszor enni kapnak a gyerekek, és ez vonzó a szülõnek is, mert meg van oldva a gyermek étkeztetése. El tudja képzelni, milyen az, amikor kihull óra közepén egy gyerek a padból, mert nem tudom én, mióta nem evett. (Az iskola igazgatójával készített interjúból)
Bár nem feladata e kutatási összefoglalónak ideológiai, valamint társadalomelméleti kérdéseket boncolgatnia, elmondható, hogy kétélû helyzetrõl van szó. Egyrészt a körzetben nyilvánvalóan sérül azon szülõknek a szabad iskolaválasztáshoz való joga, akik nem óhajtják vallási iskolába íratni gyermekeiket. (13. § (1): „[...] saját vallási, illetve világnézeti meggyõzõdésének, nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelõen választhat óvodát, iskolát, kollégiumot.) Ezzel szemben azonban jelentõs esélykiegyenlítõ munkát végez az iskola a gyerekekre való fokozott odafigyeléssel. Ez az iskola évek óta küszködik a túlontúl alacsony létszámokkal, egyrészt azért, mert egyházi iskola, másrészt azért, mert más szülõk - éppen a roma gyerekek látható jelenléte miatt - elviszik gyermekeiket más körzetekbe. Az alacsony létszám alacsony normatívát eredményez, ugyanakkor mód nyílik a gyerekekkel való koncentráltabb munkára, a nagyobb odafigyelésre, a gyerekeknek hatványozottan van módja megszólalni, s interakciót létesíteni tanáraikkal.
Az osztályába 9–en járnak mindössze, bár 13–an kezdték elsõben az évet. Szerencsém van az osztállyal, vagy nem is tudom..., mert rendkívül összetartóak, az életkorukat tekintve ritkaság számba menõen együtt játszanak. Két olyan gyerek van, akik nagyon gyengék, nekik sokat segít a napközis kolléga. Van egy cigány kislány, õ erõs hármas, vagy inkább gyenge négyes. [...] Volt az iskolában egy nagyon szegény gyerek, akin látták a többi gyerekek, hogy nincs ruhája, mindig ugyanabban a ruhában járt, sokszor volt piszkos. A gyerekek önmaguk összegyûjtöttek neki egy csomag ruhát és nagyon szép gesztussal átadták neki. Valahogyan az osztályfõnök is benne volt a szervezésben. (Negyedikes gyerekek osztályfõnöke)
Mindez elgondolkodtató, egyrészt azért, mert a jó szándék nem egyszer sért emberi méltóságot, másrészt azonban, és ez a lényeges a város e körzetében, a véletlenre van bízva az, hogy a körzetben található egyházi iskola elhivatott tanárokkal, céltudatos és nyitott igazgatóval dolgozik.
2.3 Amikor az iskolaválasztás kényszer
Iskolabezárás, iskola–összevonás
Ismert és vizsgálatunk is során többször elõbukkant jelenség az iskolabezárás. Ebben az esetben egy vagy több jogutódja van a bezárásra kerülõ oktatási intézménynek, mely annak tulajdonát, feladatait, de legelsõsorban diákjait örökli. Rendkívül sok feszültséggel, szinte minden esetben érdeksérelemmel, de közel sem mindig jogsértéssel jár egy iskolabezárás. Egy igazgatónõ beszél régi, megszûntetett iskolájáról és a bezárás körülményeirõl nem minden indulat nélkül:
Én 1972–tõl tanítottam ott, elõször tanítónõ voltam, aztán földrajz tanár lettem, aztán 20 évig igazgató helyettes voltam, végül az utolsó öt évben én lettem az igazgató, mind a két gyerekem oda járt, tehát nekem szinte nem is a második, hanem az elsõ otthonom volt. Úgy hogy ezer szállal kötõdve hozzá, és nagyon szerettem. (...) Most az utóbbi években ugye, amikor minden szülõ odavitte a gyerekét, ahová akarta, hát gyakorlatilag akkor borult fel viszonylag elég drámai módon az egész városban, ugye voltak úgymond elit iskolák, vagy megépült mellettünk itt ez az új iskola, ahová tódultak a gyerekek, így nekünk egy kicsit kevesebb gyerekünk lett. És hogy kompenzáljuk azt, hogy egy régi száz, több mint száz éves épület, de magában az épület pompázatos gyönyörû freskós hatalmas lépcsõházzal, márvány lépcsõ, kovácsoltvas kapu, szóval tehát ilyen patinája meg volt, de az igaz, hogy nem iskolának épült... tehát amennyire lehet azt biztosították, fõleg a vécék, tehát az egészségügyi létesítmények nem voltak olyan korszerûek, mint egy direkt iskolának épült épületben. De ezt próbáltuk ellensúlyozni azzal, hogy egy olyan pedagógiai programot dolgoztunk ki, hogy a hátrányos helyzetû gyerekek..., tehát, akik nem kellettek a jó iskolának..., akiknek a szülei nem vállalták, hogy most külön angol, külön német, külön balett akármi, hanem örültünk, ha egyáltalán iskolába elküldte a gyereket.
Most mi mûködik ebben az iskolában?
Ja! Ebbe az életveszélyes épületben, amit be kellett azért csukni, mondván, hogy statikai problémák... most ideköltözött az XY Szakiskola, 14-18 éves gyerekekkel. És õ alattuk nem szakad le a lépcsõ, ami alattunk életveszélyes volt. Ennyi, ennyi...
Tehát végül is egy nagyon–nagyon hátrányos körzet nagyon–nagyon hátrányos iskolája lettünk elég hamar. És mondom, azon a vonalon indultunk el, hogy pótoljuk azokat a hiányokat, amiket a gyerek hibáján kívül kénytelen elviselni, vagy megszenvedni. Nálunk, ha volt egy ünnepély ott nem kellett mikrofon, ott én odaálltam és hallgattak és beszéltünk egymással, tehát olyan, olyan nagyon nyugodt, nagyon kiegyensúlyozott... És akkor azt vettük észre, hogy akivel máshol nem bírnak, annak az utolsó menedéke lett a B. iskola. Hát, van akivel bírtunk, van akivel fogcsikorgatva, de azért kiálltam, tehát senkit soha nem passzoltunk le, nem küldtünk tovább, és ezt nagyon értékelték a gyerekek is és a szülõk is.
Mi volt az indok, miért pont ezt szüntették meg?
Költségvetési. Hogy miért pont ezt, arra semmi indok nem volt, mert a városközpontban is van egy régi iskola. 20-30 gyerekkel több járt oda, mint ide, de az is 150 éves épület, vagy 125. Tehát botorság lett volna azt is megszûntetni. És végül is mindenki megtalálta magának: a lassabban a problémákkal küzdõk, akik esetleg azt is értékelték, hogy nálunk a dyslexia, a dysgrafia képzett pedagógusok kezében volt, mert szinte mindegyik nevelõnk elvégezte az alsó tagozaton, hogy egy 20-21 fõs létszámú osztályokba, 18 fõs osztályokban dolgoztunk, hanem csoportosan, kis „bokrokban” ültek a gyerekek, hogy rengeteg mindent kitaláltunk azért, hogy mindenki a maga üteme szerint tudjon haladni. 18-20 millió forintot jelentett a város költségvetésének a mi éves költségvetésünk, az bagatell akkor, amikor ugyanazon a napon, amikor a többi iskolának mennyivel, mit fog ez jelenteni, akkor képes volt a testület megszavazni egy másik programot 18 millióért. Szóval azért mondom, hogy ez nem volt indok. Úgy hogy ez körülbelül úgy két hónap alatt zajlott le, közben ahogy a törvény elõírja, mindenkivel egyeztetni, szülõkkel egyeztetni, a nevelõtestülettel egyeztetni, a gyerek önkormányzattal egyeztetni, ez azt jelenti, hogy megkérdezni a véleményét, de ez is nevetséges dolog, mert a jegyzõkönyvek megmutatják, hogy mindenki tiltakozott, szülõ, gyerek, nevelõ, a szakfelügyelõi rendszer, mondom mindenki.
A szülõket hogyan értesítették?
Minden szülõ kapott levelet. Azon kívül, hogy volt fórum, minden szülõ kapott hivatalos levelet, felsorolták, hogy melyik iskolába viheti a gyerekét, a szülõnek nyilatkoznia kellett, hogy hova viszi. Szóval, ez sem volt igazán jó, mondjuk a P. iskola van viszonylag a legközelebb, problémát okozott a szülõnek ezt megszervezni, pici gyereket kísérni, bérletet venni... szóval millió egy probléma... szörnyû volt... sírtak a gyerekek... szövetkeztek, melyik képviselõ autóját, hogyan törik össze... Ilyenek, hogy az a kis gyermeki lélek mi tud tenni! Annyira együtt volt a csapat a gyerekek is, névrõl tudták, hogy kiszavazott mellettünk, ki szavazott ellenünk.
(...)
Egy hét éves osztályközösséget bontottak fel! Igen, a nagyokat nagyon megviselte, ahogy jövünk lefelé életkorban, már tudomásul vették, hogy... és aztán azon is múlott, hogy hogyan milyen közösségbe kerültek. Volt olyan iskolaigazgató, aki megtiltotta, hogy az elsõ félévben B.–ból átkerült gyereket megbuktassanak, tehát így segítette az integrálásukat. Volt olyan iskola, ahol a háromnegyedét megbuktatták, csak azért, hogy tudja, hogy itt mi a rend. Szóval borzalmas, hogy milyen egyéni tragédiák... Annyi gyerek volt olyan, akit mi úgy pátyolgattunk, széltõl is óvva, hogy valamire jusson, ebbõl most kiesik. Én megláttam, hogy megint nem aludt az éjjel, akkor nyilván nem hívom ki felelni, hanem mit tudom én, egy kicsit ott maradok vele, átveszem azt az anyagot még egyszer, mi igyekeztünk... hát ebbõl mind kiesett, megbukott, osztályt ismételt. Tehát azok a gyerekek, akiket mi igyekeztünk felkarolni, meg segíteni, amennyire tellett, ezeknek a zöme elvérzett.
(A szülõi érdekérvényesítésrõl szóló alfejezetben lesz még szó az iskola–összevonásokról és bezárásokról.) Egy budapesti iskola a szó szoros és legnemesebb értelmében kiharcolta, hogy ne kerüljön bezárásra. Az általunk vizsgált oktatási intézményben - ahogyan a kerületben is - évrõl évre csökkent a tanulói létszám, továbbá - a körzetre jellemzõ módon - magas volt a roma tanulók aránya, ami miatt a nem roma szülõk nem szívesen vitték gyermeküket ebbe az iskolába. Az iskola épületét leválasztották, az egyik szárny egy alapítvány iskolájáé lett, míg a másik szárnyban a régi iskola felvállalta a kerületben ún. kislétszámú osztályok mûködtetését. 2
Ezt nem minden pedagógus csinálja végig: ezekben a gyerekekben annyi indulat van, agresszió, düh, el nem mondott, el nem sírt, el nem kiabált (...) vagy fájdalom, vagy méreg, amit ki kell bírni. Velünk jóban vannak: mondják, hogy milyen ruhát vettem fel, „a másik jobb volt” - mondják. Tegeznek minket a negyedikesek, de ahogy a távolság nõ, el kezdenek minket magázni. Szándékosan nem tartjuk ezt hibának. (...) Hihetetlen feszültség van bennük. Az egyik gyereket ma kettõnknek kell lefognia, annyira sírt. Csak azért, mert kiküldte a tanár az ebédlõbõl. Hát milyen életek ezek? Én szégyellem magam, hogy ilyen mértékben szakad le ez a réteg. És nincs hely nekik ezen a Magyarországon. Ezt muszáj rendbe tenni. (...) Azelõtt mindig voltak nevelési feladatok, mondom a kollégáimnak, hogy mi most már csak lényegében ügyeket kezelünk. Vagy sikerül, vagy nem. Nincs mellettünk a család: aranyosak meg kedvesek, de tudom, hogy holnapután nehéz már rákényszeríteni az akaratomat, ellenszegülnek. (Interjúrészlet az említett általános iskola igazgatóhelyettesével készült interjúsorozat egyik részébõl)
Ez az iskola nem körzetes, az iskola néhai körzetét felosztották a két másik iskola között, oda a hagyományos osztályokba a környék magasabb társadalmi állású családjainak gyermekei járnak, ebbe az iskolába viszont - elsõsorban a nevelési tanácsadó javaslatával - a legszegényebbek. Míg az elsõ iskola esetében az önkormányzat spórolni kényszerült, addig a másik esetében az önkormányzat által ellátandó feladatot a bezárásra ítélt iskolának adták, s mód nyílt tanulás– és magatartás–zavaros gyerekek oktatására. Minden anyagi jellegû megszorítás a gyerekek és az esélyegyenlõség rovására megy. Az alacsony létszámú osztályok, kis iskolák mûködtetése nem éri meg a fenntartónak. A speciális feladatokat felvállaló iskola létezésének hátulütõje azonban éppen a szegregáció: a körzetben létezõ másik két iskola könnyedén utasíthatja el a szülõt azzal, hogy magatartás–zavaros, problémás gyermekét vigye a kislétszámú osztályokkal dolgozó általános iskolába.
Egy szülõi szervezet képviselõje szerint az iskolabezárások hátterében sokszor politikai okok állnak. A szervezet sok esetben próbálta megakadályozni az iskolabezárásokat. Sikernek könyvelik el azt, hogy elkészítettek egy anyagot arról, hogy hogyan kell bezárni egy iskolát úgy, hogy „mi ne kössünk bele” - azaz, hogy jogszerû legyen az egész folyamat. Eredménynek tartják, hogy az egész országban sikerült elérniük, a továbbiakban ne legyen szabálytalan iskolabezárás (a korábbiakkal nem azonos oktatást kap a gyermek, a szülõket jelentõs többletköltség terheli, nem kérik ki a szülõ véleményét).
Sok iskolában mûködik hagyományos és valamilyen szempontból emelt óraszámú vagy „tagozatos” osztály. Ezekben az oktatási intézményekben az a gyakorlat, hogy a körzet tanköteles korú tanulóit a „normál”, míg a válogatott gyerekeket a tagozatos (sport, nyelvi, mûvészeti) osztályokba veszi fel az iskola:
(...) más helyekre azért küldjük el a propagandistáinkat, hogy nagyobb legyen a választási lehetõségünk. Mi kifejezetten elitképzés vagyunk, tehát ebbe a programba bekerülni egy dolog, de azt végig is kell csinálni. Ezt nem mindenki képes,... ugye a szülõi háttér...
Járnak ide szegényebb családból gyerekek?
Természetesen. A mi iskolánk az ún. háromarcú iskolamodell szerint dolgozik, mindenféle gyerek megtalálható itt. A körzetesek leginkább a sima osztályba mennek, így alakul, a jobbak a nyelvi tagozatosba, és aki alkalmas, az a mûvészeti osztályba jár.
A lehetõségek hiánya
„Nincs más iskola.” - mondja sok szülõ. Ez azt jelenti, hogy a településen (fõleg falun) egyetlen iskola van, s ha felmerülne a szülõben olyan igény, amelyet a helybeli iskola nem tud kielégíteni, utaznia/utaztatnia kellene gyermekét egy másik településre, ahol annak esetleg idegen gyerekek között kellene tanulnia. „Ez van közel.” - merül fel az iskolaválasztás okaként nagyon sokszor. A szülõ nem tudja megoldani, hogy - akár településen belül - távolabbra járassa gyermekét. Sokszor több gyereket kell egyszerre iskolába, óvodába, bölcsödébe vinnie, ilyenkor a legelsõ szempont az elérhetõség.
Iskolaválasztás oka családonként Egy gyereknél Két gyereknél Körzetes volt 137 (5,9%) 20 (0,9%) Közel volt 755 (32,5%) 72 (3,1%) Nincs más 42 (1,8%) 1. táblázat
Többen fogalmaznak úgy, hogy „ide vették fel” a gyermeket, mert „a körzetes iskolába nem vették fel”. Ez valószínûleg tévedés lehet, mivel a körzetes iskola köteles felvenni a tanköteles korú tanulót. Az lehet ezeknek a családoknak az esetében a valóság, hogy egy általuk körzetesnek hitt iskolába jelentkeztek, s oda nem nyert gyermekük felvételt, s az iskola a valóban körzetes oktatási intézményhez irányította a szülõket. Interjúinkból kiderül, hogy a szülõk esetenként azt hiszik, a lakóhelyükhöz legközelebb esõ iskola a körzetes iskola, ez azonban nem feltétlenül van így. A helyzet kulcsa a tájékozatlanság.
A lehetõségek hiányához sorolandó az életkörülményeket érintõ és folyamatosan jelenlévõ hiány. A megfelelõ lakáskörülmények, a gyermek ruháinak, cipõjének, a megfelelõ étkezés hiánya. Ez meghatározóvá tud válni az iskolaválasztás során: a szülõ abba az intézménybe viszi gyermekét, ahol biztosított számára az étkezés, ahol tudott dolog, hogy alkalmanként adományruhákat osztanak szét a rászorulók között.
Van, hogy maga a szülõ kéri ám, hogy javasoljuk neki a gyógypedagógiai iskolát. Pedig a gyerek nem beteg, de ott adnak napi háromszori étkezést, meg meg van oldva a ruha, a tornacipõ, nem kell rá költeni. (Egy szakértõi bizottság vezetõjével készült interjú részlete)
ÖSSZEGZÉS:
Az iskolaválasztás nem minden szülõ számára jelent szabad választást. A hátrányos helyzetû családok gyermekei esetében a legtöbbször kényszer az iskolakezdés. Fontos, hogy a tanulói létszám növekedése vagy csökkenése hatással van az iskola mûködésére, kilátásaira, ennek nyomán az iskolák egyik csoportja mindent megtesz, hogy biztosítsa a megfelelõ létszámot, míg egy másik csoportja válogat a gyermekek között.
Azt gondoljuk, hogy a szabad iskolaválasztás még nem valódi szabadság. Mindaddig nem is lesz az, ameddig a családok és a települések jelentõs hányadát a hiány és a nélkülözés jellemzi. Az iskolaválasztásról leírtak célja határozottan nem a szabad iskolaválasztás rendszerének kritikája, hanem az esélyegyenlõtlenséggel szuperponálódó tankötelezettség és iskolai pluralizmus hiányának bemutatása. A vizsgálat egy éve során meggyõzõdésünkké vált, hogy szabadelvû iskolarendszer, szabad iskolaválasztás, az egyének igényeinek magasfokú és differenciált kielégítése nem létezhet társadalmi jólét nélkül.
Kurt Lewin Alapítvány, 2002. május
1. E határok átléphetetlenek. Errõl írnak az 1960-as évek óta a legkülönbözõbb városszociológiai munkál is. (E. T. Hall. Cséfalvay Zoltán)
2. A 14/1994. (VI. 24.) MKM rendelet - a képzési kötelezettségrõl és a pedagógiai szakszolgálatokról 23. § (1) d) pontja szerint „A nevelési tanácsadó szakvéleményének tartalmaznia kell: (...) d) annak megállapítását, hogy a gyermek legfeljebb tizenöt fõs óvodai csoportban óvodai foglalkozáson, illetve iskolai osztályban tanórai foglalkozáson vehet részt, vagy tanulmányi kötelezettségének magántanulóként tehet eleget”.
Kurt Lewin Alapítvány: http://www.kla.hu/
FigyelõNet: http://www.fn.hu/index.php?id=55
KJK-Kerszöv Kft. Közlöny adatbázisa: http://www.kerszov.hu/kzlcim/kzl90_96
WebJogtár: http://kozugy.kerszov.hu/jr/sf/startfrnp.html
Egy fejezet a Ligeti György - Márton Izabella: Jelentés a „Szülõk jogainak érvényesülése a közoktatásban” címû kutatás eredményeirõl.
2. A nevelési, illetõleg nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga
Kt. 13. § (1) A szülõt megilleti a nevelési, illetõleg nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga. A nevelési, nevelési–oktatási intézmény szabad megválasztásának joga alapján gyermeke adottságainak, képességeinek, érdeklõdésének, saját vallási, illetve világnézeti meggyõzõdésének, nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelõen választhat óvodát, iskolát, kollégiumot.
Kt. 14. § (2) A szülõ kötelessége különösen, hogy a) biztosítsa gyermeke óvodai nevelés keretében folyó iskolai életmódra felkészítõ foglalkozáson való részvételét, tankötelezettségének vagy képzési kötelezettségének teljesítését.
2.1 Hogyan választanak iskolát a szülõk?
A kérdés ilyen módon való feltevése nem alkalmas a valóság leírására. Lényeges ugyanis, hogy a szülõk egyik csoportja valóban választ, míg egy másik, igen jelentõs méretû csoportjának a külsõ társadalmi kényszerek eleve kijelölik azt az általános iskolát, melybe a gyermek járni fog. A szülõk ezen utóbbi csoportja többnyire nincsen tudatában annak, hogy lehetõsége lenne a választásra. (Az elõzõ alfejezetben már bemutattuk, hogy milyen mértékben vannak tisztában a szülõk - a kérdõíves vizsgálat adatai szerint - az oktatással kapcsolatos jogokkal.)
Azok, akiknek választás az iskola, nem pedig kényszer, néhány, egymástól jól megkülönböztetõ szempont mentén döntenek arról, hol kezdje meg tanulmányaikat gyermekük. Arra kérdõívbeli kérdésünkre, hogy „Ön miért ezt az általános iskolát választotta gyermekének?”, nagyon sokan azt válaszolták, hogy „tanítót választottunk, nem iskolát”. Ezt számos pedagógussal, valamint szülõvel készített interjúnk tapasztalata is megerõsíti. Ismert az a gyakorlat, hogy nem a szülõ megy az iskolához, hanem az iskola tart még a jelentkezés elõtt tájékoztatót a szülõknek az óvodában.
Az iskolák jelentõs része tart bemutató órákat, „nulladikos foglalkozásokat”, ahová a szülõk elviszik a gyerekeket is, s számos esetben magának a gyermeknek nyílik módja tanítót választani.
Minden évben van iskolába hívogató foglalkozás, ez nem nyílt nap, hanem tanítási idõ után jönnek a gyerekek, hogy a szülõk is el tudjanak jönni velük. Ezt a programot mi úgy hívjuk, hogy „nyitva van az aranykapu”. Van zenés irodalmi foglalkozás, van sportfoglalkozás, van báb, rajzkiállítás, amit minden évben meghirdetünk a város óvodáiban. Igyekszünk, hogy minden óvodában legyen egy díjazott, nincsen elsõ, második helyezett. A városban az oktatási bizottság két napot jelöl ki beiratkozós napnak, minden iskolában egységesen akkor van. A foglalkozásokon a leendõ elsõs tanító nénik vesznek részt. A szülõk általában tanító nénit választanak.
A szülõk elsõ kérdése mindig az, hogy milyen programmal tanulnak a gyerekek. Most már úgy döntöttünk, hogy azonos programmal tanulnak a gyerekek, bár nálunk volt Zsolnai program, de nagy ellenérzést váltott ki, most már nincs, pedig szerintem sok elõnye van. De nem igazán választották. Itt nagyon sok kolléganõ tudja és érti ezt a programot, úgyhogy belecsempész egy–egy olyan elemet a régi tantervbe, ami a Zsolnaiban benne van. Itt most gondolok a beszédtechnikára, olvasástechnikára, légzõgyakorlatokra. (Részlet egy iskolaigazgatóval készült interjúból)
Elõfordult azonban olyan is, hogy az iskola a nyílt napon szimpatikussá vált tanító néni helyett egy másik osztályba, másik tanítóhoz sorolta be a szülõ gyermekét. Nem általános, de nem is példa nélküli, hogy a pedagógiai programban beígért, vagy a tájékoztatón elmondott programelem, képzés, szakkör elmarad az iskolában: „6+6–nak indult az iskola, ennek örültünk is, de aztán maradt általános [iskola]” - írja az egyik szülõ a kérdõív kitöltésekor. A választási lehetõséggel rendelkezõ szülõk alapjában véve elégedettek az iskolákkal, interjúink és a kérdõívek tanúsága szerint utólag többnyire úgy érzik, jól döntöttek.
Az iskolaválasztáskor fontos, hogy a szülõ már hallott valamit az adott általános iskoláról. A választás során jelentõs szerepet játszanak az általában informális csatornákon terjedõ hírek. A szülõk tudják (tudni vélik), hogy egy iskola gyermekközpontú - vagy éppen kellõen szigorú -, mivel kollégáik, barátaik vagy szomszédaik gyermeke is abba az intézménybe jár(t). Bár néhányan már említik, hogy megismerték az iskola pedagógiai programját, esetleg megnézték az intézmény internetes honlapját, elsõ helyen mégis a hallomásból vagy személyesen szerzett információ áll, valamint a divat. A divatról, a konformizmus táplálta mintakövetésrõl még lesz szó az iskolaválasztással kapcsolatban. Az „iskolák jó híre miatt” sokan választanak iskolát, 1
de melyiket? Az ingatlanpiac alakulásához hasonlítható folyamatról van szó: az analógia alapján egyes élhetõbb, magasabb presztízsû lakókörnyékekre elkezdenek áramlani a jobb módú emberek, akik viszont magasabb igényekkel is rendelkeznek, s többet van módjuk tenni lakásuk, házuk, környékük javítása érdekében. Ezáltal elkezdenek felfele kúszni az ingatlanárak, s megkezdõdik a lakosság jól látható és tömeges cserélõdése. Öngerjesztõ folyamatként már csak a jobb anyagi helyzetben lévõ családok tudnak ingatlant vásárolni a környéken, mely egyre magasabb presztízsû, végül ettõl valóban „jó hírû” környék lesz. Ez hát a helyzet egy–egy város vagy kerület jó hírû iskoláival is: olyan szülõk íratják oda gyermekeiket, akik tovább is tanítatják õket, így a tanárok kevesebb energia–befektetéssel jobb eredményeket érnek el, a jobb eredmények pedig további középosztálybeli szülõket csalogatnak az iskolába, mintegy kiszorítva onnan a szegényebb rétegek gyermekeit.
Fontos szempont az iskolaválasztásnál (kiemelkedõen az óvodaválasztásnál), hogy a nagyobbik gyermek(ek) is oda jár(nak), vagy korábban oda járt(ak). Ez egyrészt jelentõs mennyiségû és pontos információk megszerzésére ad módot, másrészt kényelmes, hiszen a gyermekek egy intézményben vannak, harmadrészt a gyerek még sincs „egyedül”, jelen van a nagyobb testvér, könnyebbé válik az iskolába való beszoktatás. Úgy tûnik, maguk az iskolák is (az óvodák pedig feltétlenül) támogatják azt, hogy az a gyermek is felvételt nyerjen, akinek a testvére már oda jár. Nem egy oktatási intézményben ez a szempont megelõzni látszott azt, hogy egy jelentkezõ iskolaérett gyermek körzetes–e vagy sem. Megemlítik a szülõk, hogy a gyermek többi óvodástársa is az adott iskolába ment, ezért õk sem kívántak más intézmény után nézni.
Elõfordul - többnyire kisebb településen, vagy eltérõ képességûeknek létrehozott intézmények esetében -, hogy maga a szülõ is az adott iskolába járt gyerekkorában. Ez a szempont kiemelten érvényesül az iskolaválasztás indoklásakor. A saját tapasztalat még akkor is elsöprõ érv egy iskola mellett, ha az nem is a legjobb.
Az I. is normál osztályba fog menni?
Hát reméljük. A K.–t is kisegítõ osztályba akarták rakni.
Miért?
Hát, cigány: menjen kisegítõbe! Én meg nem egyeztem bele, a gyereket beküldték M.–ra vizsgálatra, nekem kellett vele mennem, megállapították, hogy a gyerek megfelel mindenben, nem rakhatják kisegítõbe. Én kérvényeztem, hogy küldjék a gyereket vizsgálatra, én nem engedem, hogy kisegítõbe menjen, elég, hogy én oda jártam, a gyerek ne tudjon sehova menni, továbbtanulni se, sehova ne tudjon menni; meg egyáltalán a kisegítõsök semmiben nincsenek benne, ha van szereplés, nem szerepelnek semmit itten az iskolában. Ha van egy ünneplés, ott van versmondás, éneklés vagy tánc, abba sincsenek benne. (Részlet egy apró faluban élõ többgyermekes szülõvel készült interjúból)
Az iskolaválasztásnál a következõ két háttérok kiemelkedõ jelentõségû. Az egyik a teljesítmény/versenyképesség/karrier dimenziójában található, a másik pedig a nevelési elvekében, a légkörében. A szülõk egyre érzékenyebben figyelnek az iskola épületére, felszereltségére, annak környékére. Az interjúbeli szülõ a tárgyi környezetet kezdi el - igen alaposan ismertetni - és csak azután tér rá a tanárokra:
„(...) az iskola állapota nem elhanyagolt sem kívülrõl, sem belülrõl. Korszerûsített (például radiátoros központi fûtés van), jó állapotú. Véleményem szerint jól felszerelt a többihez képest, számomra a legszimpatikusabb iskola: a tanárok is barátságosak és nagyon segítõkészek és megértõk.”
„Tetszik hogy a gyerekeknek van büfé és automata.” (Egy másik szülõ)
Az egyik városi iskola szülõi munkaközösségi ülésén végzett résztvevõ–megfigyelés tapasztalata volt, hogy a szülõk nemcsak az iskola tárgyi környezetének, hanem annak tágabb értelemben vett környékének is jelentõs figyelmet tulajdonítanak. Az egyik édesanya felvetette a szóban forgó értekezleten, hogy írjanak a szülõk közösen petíciót a polgármesteri hivatalnak, melyben kérvényezik a néhány utcával arrébb található drogambulancia likvidálást az iskola környékérõl. Komoly vita alakult ki a szülõk között, melyben az egyik tábor amellett érvelt, hogy rendre találni lehet eldobott injekciós tût az iskola környékén, s sok esetben látni drogos fiatalokat, illetve olyan embereket, akik (szerintük) kábítószert árulnak az iskola közvetlen környezetében. A másik tábor ezzel szemben azt mondta, hogy lehetetlenség minden nem tetszõ embert, csoportot és jelenséget eltávolítani az iskola környezetébõl, mert ezzel nemcsak a védettség, de a tolerancia sem alakul ki a gyerekekben. Figyelemre méltó tehát, hogy vita van szülõ és szülõ, szülõk és iskola között olyan kérdésekben, melyek a gyermekek fejlõdését érintik.
Sok szülõ gondolja azt, hogy gyermeke fejlõdéséhez hozzájárul a megfelelõ taneszközök és tantermek megléte, a jól képzett tanári gárda. Gyakorta nyilatkoznak magabiztosan a szülõk az iskolában dolgozó pedagógusokról, azok felkészültségérõl, munkájuk szakmai színvonaláról, noha nekik maguknak semmiféle közük sincsen a pedagógus szakmához. Ez és néhány, az alábbiakban bemutatott iskolaválasztási szempont már annak a jele, hogy a szülõk mint megrendelõk tekintenek az iskolára, azzal szemben elvárásaik vannak. Gyermeküket individuumként észlelik, s a társadalmi beilleszkedés mellett gyermekük mentális fejlõdését, s a késõbbi „küzdõtéren” való helytállás megalapozását várják az általános iskolától.
Döntõ eltérés mutatkozik az iskola szellemiségével, az oktatás–nevelés módszerével, valamint az oktatás színvonalával és a követelményekkel szemben. A szülõk egy tábora már elsõ osztálytól kezdve a gyermek tudás– és képességbeli felkészítését várja az iskolától. A számítástechnika, az idegennyelv–oktatás, valamint a sport azok a területek, melyek a szülõi igények felsorolásakor a legtöbbet emlegetettek. A szülõk nyilatkozataiból, de a kérdõív nyitott kérdéseire adott válaszokból is kiderül, sok esetben egy elõre elképzelt életpálya megvalósítását várják el a gyermektõl, s ehhez ad segítséget az iskola. Tudják, hogy verseny van, s azt gondolják, hogy ebben a versenyben a megfelelõ ismeretek, valamint készségek fognak dönteni felnõtt korban. Többen azért választották az iskolát, mert az - idézzük - „hagyományos”, „konzervatív”, illetve „szigorú”. Emögött a választás mögött mindig ott rejlik a szülõ idõ– és energiahiánya: úgy gondolja, nincs módja arra, hogy gyermeke „eléggé nevelt” legyen. Az iskola azonban nem feltétlenül tudja pótolni az otthon elmaradt „befektetést”.
„Már 10 éves korától érdeklõdik a gazdasági, bankügyekkel foglalkozó munkák iránt. Érdekli a gépírás és a gyorsírás.”
„A mai világban nevelés terén, tanítás szempontjából nagyon jó iskolák vannak. A szülõk eljárnak dolgozni, nem sokat tudnak a gyerekeikkel otthon foglalkozni, ami 13 éves korukban már fõleg hiányzik. Nagycsaládosok vagyunk, így mind a kettõ szülõnek el kell járnia dolgozni ahhoz, hogy máról–holnapra megélhetést biztosítson a gyerekeknek. a hét éves kisfiút még nem akartam iskolába járatni, de szinte kényszeríttetek rá. Nagyothallása miatt még szellemi fogyatékosnak is mondták, pedig a fülszúrások miatt hall rosszabbul. Az iskola viszont ragyogó körülmények között próbálja megoldani azt is, hogy az ilyen gyerekek ne érezzék magukat hátrányba, teljes fõs létszámú osztályba, külön tanítják õket, nem rohanva, gyógypedagógusok.” (Szülõk az iskolaválasztásról)
A szülõk másik tábora az iskolától a gyermekközpontúságot várja el, azt, hogy gyermekük lelki fejõdésének és kiteljesedésének egyik terepe legyen: „nagyon jó a szellem, és nagyon gyermekközpontú, mindkét gyermekem nagyon szeret ide járni” - írja az egyik szülõ. „Az iskola feleljen meg a gyermekemnek és ne a gyermekem az iskola elvárásainak.” - írja egy másik. Egyre többen tudják, hogy van mód a választásra, még akkor is, ha maguk voltaképpen nem is választottak. Ha nem is feltétlenül a kognitív disszonancia redukciója, de nagyon sok esetben a szülõ - bár körzetes az iskola - úgy nyilatkozik az iskolaválasztásról, hogy a választott oktatási intézmény jó felszereltségû, szimpatikusak a tanárok, egyetért a nevelési elvekkel, noha õ nem választotta az iskolát. Ez esetleg jelezheti azt, hogy a szülõk kezdenek tudatában lenni azzal, hogy õk megrendelõi az iskolának.
„Szeretném, ha gyermekeim jól elsajátítanák a szlovák nyelvet, és tovább vinnék a magyarországi szlovákság hagyományait, szokásait. Mindezt 12 év folyamatában.”
„Azért választottam négy kisebb gyermekemnek is a B. Általános Iskolát, mert úgy érzem, tökéletesen eleget tudnak tenni az én (szülõ) elvárásaimnak. Családias, szeretõ légkör fogadja gyermekeinket minden nap. Becsületes, következetes munka folyik az órákon. A pedagógusok maximális tudással rendelkeznek. A gyermekeimet nem tanító pedagógusokhoz is bizalommal fordulhatok. A tanítási idõ után is szeretettel segítségemre voltak eddig mindenben. Jó érzés, hogy már végzett gyermekem után is érdeklõdnek és segítségükrõl biztosítanak. A mai rohanó világban olyan légkört biztosít, amilyenben én nõttem fel, és amire még most is szeretettel gondolok vissza.”
Minek alapján került A–ba vagy B–be?
Én szerettem volna A. nénit. Bocsánat. Ez nem így volt. Hanem úgy, hogy A. néni odajött és mondta, hogy „tudom, hogy a T. az most lesz elsõs” és mondtam neki, hogy igen. Azt mondta, hogy „indítok osztályt”. Mondtam, tudom. És akkor valami olyasmit mondott, hogy reméli, hogy a T. nem olyan, mint a N., vagy valami hasonlót mondott. Mert a N. lusta volt. És mondtam, hogy sajnos ezt nem tudom megoldani. (Részletek szülõkkel készült interjúkból)
Létezik még egy szempont az iskolaválasztáskor, mely településtõl, iskolai végzettségtõl lényegében függetlenül jelentkezik: „kevés cigány jár az iskolába!” (így az egyik szülõ).
A kutatás egész ideje során a szülõi jogok érvényesülésére koncentráltunk, ez a téma részünkrõl nem jelent meg a kérdõívben és az interjúink során a kérdések megfogalmazásakor. Mégis lépten–nyomon felütötte a fejét a romákra való hivatkozás/mutogatás az iskolaválasztás és beiskolázás témájának taglalásakor. Ezért nem tehetjük meg és nem is kívánjuk megtenni, hogy nem ejtünk róla külön szót.
„Megfelelõen képzett tanárok jó és magas szinten oktatnak. Kevés kisebbségi jár az iskolába!!!” (Írja be az egyik kérdõívbe a szülõ)
A szülõk túlnyomó többsége megkísérel gyermekének olyan iskolát választani, ahol szerinte a megfelelõ oktatás–nevelés zajlik, s a gyermeknek a lehetõ legjobb esélyei lesznek a folytatásra. Az iskolaválasztás során azonban nem csak racionális elemek dolgoznak a döntési mechanizmus hátterében, hanem attitûdök is. A szülõk azon része, amely számára (negatív) szempontként jelenik meg roma/cigány diákok jelenléte abban az iskolában, melyet saját gyermekének választ, kétféle okból tartja aggasztónak azt, hogy saját gyereke roma gyerekekkel egy osztályban vagy egy iskolában tanuljon. Az egyik, hogy a szülõk a tanulatlansággal, bûnözéssel, jövõkép nélküliséggel és a racionalitás hiányával azonosítva a cigányságot megkísérli távol tartani gyermekét a roma gyermekektõl. A másik ok - és ez a gyakoribb - a saját lecsúszástól, a család által a korábbiakban (sokszor kínkeservvel) megszerzett javak elvesztésétõl való félelem diktálta gyûlölet, a talajvesztés táplálta csoportközi elõítélet.
„Én megmondom magának õszintén, hogy én is Sz.–re járatom a két gyerekemet, elvittem õket, igazgató úr megértette. A magyar szülõkkel értek egyet, nem járatom a gyerekemet cigányiskolába.” (Az egyik falusi iskola titkárnõje)
Az elõítélet témakörérõl könyvtárnyi szakirodalom született már, s a kisebbségi, emberi és állampolgári jogoknak, azok sérülésének is jelentõs irodalma halmozódott föl az elmúlt évtizedben Magyarországon is. Kutatásunk eredményeinek feltárásakor egy újabb, szerintünk fontos adalékkal kívánunk hozzájárulni a magyarországi civilizációs folyamattal kapcsolatos ismeretekhez. Bemutatjuk, hogy a szülõk jogai és kötelességei, valamint az iskolaválasztás szempontjából milyen szerephez jutott a „cigány” kategória.
A szülõ nem kívánja beadni olyan iskolába a gyermekét, ahol magasabb a romák aránya azért, mert az „tetves lesz”, „megverik a cigány gyerekek”, valamint azért, mert az iskola rossz hírnevû. Hangsúlyozzuk, ezek félelmek, elõítéletek, hallomások, és a legtöbbször nem tapasztalatok. Ezzel szemben az iskolák egy része maga is sokat tesz a szegregációért éppen azért, hogy a nem roma családok továbbra is oda írassák be (és járassák is) a gyerekeiket, valamint azért, mert a nem–cigány gyerekekkel megítélésük szerint kevesebb a probléma, kevesebb energiát és odafigyelést vesznek el a pedagógustól. Valójában azonban a hátrányos helyzetû, vagy eltérõ szocializációs háttérrel rendelkezõ gyermek igényel több, más, intenzívebb pedagógiai munkát, nem pedig maga a roma gyermek.
Nem kizárólag az iskolák világának és nem a szülõi jogok kérdéskörének problémájáról van szó, hanem általában véve társadalmi problémáról, melynek egy újabb arcával volt módunk találkozni a szülõi jogok vizsgálata során. A problémakörnek két háttéroka van: 1. a romák valóban szegényebbek, mint a nem cigányok, valóban magasabb körükben a munkanélküliség, alacsonyabban iskolázottak, így sokan közülük nem tartják értéknek az iskolát, nagyobb valószínûséggel nem rendelkeznek olyan jövõképpel, mely a tanulásban és a munka világában keresi az érvényesülés lehetõségét. Ugyanakkor nem roma kérdésrõl van szó. Szociális–társadalmi problémával állunk szemben, hiszen a szereplõknek nem a romasága húzódik meg a háttérben, hanem a rossz lakáskörülmények, az alultápláltság, a munkanélküliség, az alacsony iskolázottság, valamint - és ez a másik háttérok - 2. a társadalmi méreteket öltõ elõítélet, az intolerancia.
Teljes mértékben elfogadható az egyik szülõ azon igénye, hogy gyermeke olyan iskolába járjon, ahol nincsenek tetves gyerekek, ahol gyermekét nem érheti más diákoktól lelki–fizikai bántalom. A tetvesség, az agresszió és a cigányság közé azonban nem tehetõ egyenlõségjel, márpedig számos szülõ (és nem egyszer tanárok, igazgatók) egyenlõségjelet tesznek a romák és a tanulatlanság, a romák és a nemtörõdömség közé. Némely iskola/óvoda pedig asszisztál ehhez. A szülõk nyomást gyakorolnak az iskolákra abban a tekintetben, hogy milyen gyerekek járjanak oda és milyenek ne. Nem minden siker nélkül.
Építettük ezt a zuhanyzót - mutat körbe egy falusi iskola igazgatója egy szûk helyiségen -, hogy a cigány gyerekek is meg tudjanak mosakodni, legalább hetente. Az iskola a technikai dolgozók (takarító nénik) segítségével nap mint nap megmosdatja a cigány gyerekeket, nevelési szándékkal. (Egy falusi iskola igazgatója)
Bár nem kötelezõ, van olyan szülõ, aki elfogadja, van, aki tiltakozik és van olyan, aki megveri a gyereket, ha megmosdatjuk. (A takarítónõk)
Mindezt az iskola a romák civilizációs elmaradásának pótlása érdekében teszi, s nem vesz tudomást az emberi méltóság sérelmérõl. Az igazgató szavai és a település oktatási helyzetének megismerésekor méltán gondolhatjuk azt, hogy a mosdatás mögött nem csak a civilizációs és egészség–megóvási szándék van, hanem az a félelem, hogy a maradék nem–cigány szülõk is elviszik a gyerekeiket a szomszéd településre, egzisztenciális és anyagi létalapját veszítve ezzel az iskola.
„(...) szemben van az XY. Iskola, oda mennek a jó gyerekek, a miénkrõl az a hír járja, hogy ide mindenkit felvesznek, ezért romlik a színvonal. A másikban pedig válogatnak, nem vesznek fel szagos gyerekeket.” (Egy tanárnõ egy városi iskolában)
Sérül azon szülõk joga is, akik - többek között - kifejezetten a toleranciára nevelés megjelenését keresik az iskola mindennapjaiban és annak pedagógiai programjában. Ugyanis talán kivétel nélkül említik az általános iskolák ezt a nevelési célt saját maguk által megfogalmazott pedagógiai programjukban.
„Alapelv: olyan humánus, toleráns iskola, ahol jól érzi magát a diák, a szülõ, a pedagógus és a technikai dolgozó egyaránt.”
„Tiszteletben tartjuk azt, hogy minden ember külön személyiség, más–más tulajdonságokkal, adottságokkal.”
„Más népek és nemzetek jogainak tisztelete, kultúráik, hagyományaik tiszteletben tartása. (...) Törekvés az etnikai, faji, vallási különbségek elfogadására, tolerancia a világnézeti, vallási, politikai nézetekkel szemben.” (Részlet különbözõ pedagógiai programokból)
Az általános iskolák nem szerveznek felvételi vizsgát, alkalmassági vizsgát, beszélgetést azonban egyes esetekben igen. Alábbi interjúalanyunk mûvészeti képzést vezet, s fontosnak tartja, hogy olyan gyerekek járjanak a mûvészeti osztályokba, akik „bírják” a megterhelést. Szerinte van a gyerekeknek egy olyan csoportja, amelyik nem bírná az alapfokú képzõmûvészeti, zenei, valamint táncképzéssel járó megterhelést:
Beszélgetünk a gyerekekkel. Egyfajta - mint ahogyan a mûvészeti iskoláknak biztosított - készségvizsgálat. A balettmûvész megnézi a gyerek hajlékonyságát, a zenepedagógus a gyerek ritmusérzékét, hallását megvizsgálja, a képzõmûvész megnézi a színlátását, térlátását, tehát általában készségfelmérést végzünk, és akik felvételt nyertek, õk kerülnek az „m” osztályokba, így egész napos képzési rendszeren belül reggel nyolctól délután négy óráig szigorúan kiképzés alatt állnak, de hatalmas eredményeik vannak.
Milyen családokból valóak az itteni gyerekek?
Itt a legszegényebb gyerektõl kezdve - ebben a körzetben elég ismertek a F. utca lerobbant házai - az ottani családok gyerekei is hozzánk járnak, és a rózsadombi palotákból is. Óriási a különbség a családok között.
Ez osztályok között megoszlik?
Igen. Tehát, próbáljuk megosztani, nincs semmiféle elvünk arra, hogy bármiféle alapon szegregáljunk a gyerekek körében, de ennek ellenére egy spontán szegregáció kialakul: valahogy ezek a gyerekek a készségszint felmérés során - zömében ezek a F. utcai gyerekek - sajnos nem felelnek meg a mûvészeti osztály készségszint elvárásainak.
Ezek roma gyerekek?
Zömében igen. Ez nem azt jelenti, hogy bármiféle hátrányos megkülönböztetésrõl lenne szó, hanem az adott pillanatban az a készségszint, ami egy egész napos képzési programhoz szükséges - ezalatt természetesen az idegi–élettani dolgokra is gondolok, egyáltalán végig tudja–e ülni ezt az egész napot - erre a programra csak olyan gyerekeket tudunk felvenni, akik pszichikailag, állóképességben, idegileg alkalmasak ezekre a feladatokra, mert különben egy kínszenvedés lenne. Akit viszont alkalmasnak talált a mûvészeti bizottság, azok bizony nagyon szépen helytállnak. És nagy örömmel és lelkesedéssel, csodálatos intenzitással csinálják.
Van azonban olyan óvoda is, ahol az óvoda vezetõje és kolléganõi kiemelt figyelemmel vannak az iránt, hogy az elõítélet ne üsse fel a fejét intézményükben. Érdemes az óvoda vezetõnõjével készült interjúnk egy fontos részletével zárni alfejezetünket:
De ha a szülõ azt látja - és itt a jelentõsége, hogy három éves korától bekerüljön a gyerek óvodába - mert azért a szülõ is formálódik. Ha a szülõ is azt tapasztalja, hogy a gyerekek együtt játszik, abszolút nem érdekli, hogy roma–e vagy sem, én ilyet az óvodán belül nem tudok mondani. Volt tavaly olyan csoportom, akik hatan voltak. A roma szülõ itt van: dolgozik, ugyanúgy. Évzárón, ünnepeken itt vannak. Semmi baj nincsen: én még szülõtõl nem hallottam, hogy minek vannak itt ennyien. Biztos, hogy benne vagyunk ebben mi is. Ezt nem lehet struccpolitikusként csinálni. Tenni kell. Pont az, hogy adott esetben a roma családokkal sem mindegy a kapcsolattartás. Például emberszámba veszi valaki õt. Bejön ide, beszélgetünk, ugyanúgy hellyel kínálom õt, evidenciának tûnik, de én úgy gondolom, nem mindenhol az. A szülõ az szülõ, a gyerek az gyerek - pláne. Ugyanezt mondhatom a kollégáimról. Például, ha jönnek a szülõk délután, akkor van idõ arra, hogy beszélgessenek a szülõk az óvónénivel, meg egy–két szót váltsanak. És, ha jön azért a roma gyerekért az apja vagy az anyja, akkor az óvónéni ugyanúgy, ahogy a többiekkel, ugyanazzal a hangon: „jaj, a S.–ka ma milyen szépet rajzolt, hogy fejlõdik...!” Tehát, ha a másik szülõ ezt hallja, ezt tapasztalja, hogy az óvónéni így áll hozzá, akkor az egy üzenet neki.
2.2 Körzetes iskolák
66. § (2) Az általános iskola - beleértve a kijelölt iskolát is - köteles felvenni, átvenni azt a tanköteles tanulót, akinek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye a körzetében található (kötelezõ felvételt biztosító iskola).
Szegregációról beszéltünk, azonban nem csak iskolai szegregációról van szó roma és nem roma, szegény és középosztálybeli gyerekek különiskoláztatásának tömegessé válásakor, hanem lakóhelyi szegregációról is. Nagyobb településeken, ahol több általános iskola is mûködik, a település (vagy kerület) körzetekre van osztva, minden körzetben található egy általános iskola, mely köteles felvenni a körzetbe tartozó tanköteles gyermeket. A körzethatárok azonban sokhelyütt többék–kevésbé egybeesnek egy–egy lakónegyed határaival is. A lakónegyedek pedig egymástól rendkívül eltérõ presztízsûek, némely utcákat a középosztály tágas, összkomfortos lakásainak helyet adó házak szegélyeznek, mások viszont szobakonyhás, kis alapterületû lakásokból álló házaknak adnak helyet. Így akarva–akaratlanul is az egyik iskola a magasabb társadalmi állású, míg a másik a szegény, munkanélküli családok gyermekeinek körzetes iskolája lesz. Az iskolák, ha tehetik, válogatnak a jelentkezõ gyermekek között, s könnyedén védik magukat a „problémásabbnak ígérkezõ” iskolakezdõ gyerektõl, ha az körzeten kívüli.
Az egyik városban a számos körzet közül a legalacsonyabb presztízsû, jól láthatóan szegények által lakott körzet iskolája egy egyházi iskola. Az iskola épületében korábban állami általános iskola mûködött, ám a rendszerváltás után az egyház kapott lehetõséget általános iskola mûködtetésére, ugyanakkor önkormányzati iskola nem létesült a körzetben. A körzethatárok megvonásával napjainkig megoldottá vált a városban a „magatartászavaros”, „hátrányos helyzetû”, „eltérõ szocializációs háttérrel érkezõ” diákok egyetlen oktatási intézménybe való koncentrációja. Az említett iskola ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy a gyerekek tanuljanak, megszokják az iskolai életet, a rendszeres tanulást és ne maradjanak ki onnan.
Hogyan kerülnek az iskolába az elsõs gyerekek?
A hivatalos felszólítás alapján, amikor az önkormányzat meghirdeti. Három napig tart a beiratkozás, a felvételi és hozzánk bárki jelentkezhet. Itt értem azt, hogy nem csak katolikus és nem csak körzeti gyerek. Nekünk az számít, hogy elfogadják a keresztény értékeket.
Itt naponta háromszor enni kapnak a gyerekek, és ez vonzó a szülõnek is, mert meg van oldva a gyermek étkeztetése. El tudja képzelni, milyen az, amikor kihull óra közepén egy gyerek a padból, mert nem tudom én, mióta nem evett. (Az iskola igazgatójával készített interjúból)
Bár nem feladata e kutatási összefoglalónak ideológiai, valamint társadalomelméleti kérdéseket boncolgatnia, elmondható, hogy kétélû helyzetrõl van szó. Egyrészt a körzetben nyilvánvalóan sérül azon szülõknek a szabad iskolaválasztáshoz való joga, akik nem óhajtják vallási iskolába íratni gyermekeiket. (13. § (1): „[...] saját vallási, illetve világnézeti meggyõzõdésének, nemzeti vagy etnikai hovatartozásának megfelelõen választhat óvodát, iskolát, kollégiumot.) Ezzel szemben azonban jelentõs esélykiegyenlítõ munkát végez az iskola a gyerekekre való fokozott odafigyeléssel. Ez az iskola évek óta küszködik a túlontúl alacsony létszámokkal, egyrészt azért, mert egyházi iskola, másrészt azért, mert más szülõk - éppen a roma gyerekek látható jelenléte miatt - elviszik gyermekeiket más körzetekbe. Az alacsony létszám alacsony normatívát eredményez, ugyanakkor mód nyílik a gyerekekkel való koncentráltabb munkára, a nagyobb odafigyelésre, a gyerekeknek hatványozottan van módja megszólalni, s interakciót létesíteni tanáraikkal.
Az osztályába 9–en járnak mindössze, bár 13–an kezdték elsõben az évet. Szerencsém van az osztállyal, vagy nem is tudom..., mert rendkívül összetartóak, az életkorukat tekintve ritkaság számba menõen együtt játszanak. Két olyan gyerek van, akik nagyon gyengék, nekik sokat segít a napközis kolléga. Van egy cigány kislány, õ erõs hármas, vagy inkább gyenge négyes. [...] Volt az iskolában egy nagyon szegény gyerek, akin látták a többi gyerekek, hogy nincs ruhája, mindig ugyanabban a ruhában járt, sokszor volt piszkos. A gyerekek önmaguk összegyûjtöttek neki egy csomag ruhát és nagyon szép gesztussal átadták neki. Valahogyan az osztályfõnök is benne volt a szervezésben. (Negyedikes gyerekek osztályfõnöke)
Mindez elgondolkodtató, egyrészt azért, mert a jó szándék nem egyszer sért emberi méltóságot, másrészt azonban, és ez a lényeges a város e körzetében, a véletlenre van bízva az, hogy a körzetben található egyházi iskola elhivatott tanárokkal, céltudatos és nyitott igazgatóval dolgozik.
2.3 Amikor az iskolaválasztás kényszer
Iskolabezárás, iskola–összevonás
Ismert és vizsgálatunk is során többször elõbukkant jelenség az iskolabezárás. Ebben az esetben egy vagy több jogutódja van a bezárásra kerülõ oktatási intézménynek, mely annak tulajdonát, feladatait, de legelsõsorban diákjait örökli. Rendkívül sok feszültséggel, szinte minden esetben érdeksérelemmel, de közel sem mindig jogsértéssel jár egy iskolabezárás. Egy igazgatónõ beszél régi, megszûntetett iskolájáról és a bezárás körülményeirõl nem minden indulat nélkül:
Én 1972–tõl tanítottam ott, elõször tanítónõ voltam, aztán földrajz tanár lettem, aztán 20 évig igazgató helyettes voltam, végül az utolsó öt évben én lettem az igazgató, mind a két gyerekem oda járt, tehát nekem szinte nem is a második, hanem az elsõ otthonom volt. Úgy hogy ezer szállal kötõdve hozzá, és nagyon szerettem. (...) Most az utóbbi években ugye, amikor minden szülõ odavitte a gyerekét, ahová akarta, hát gyakorlatilag akkor borult fel viszonylag elég drámai módon az egész városban, ugye voltak úgymond elit iskolák, vagy megépült mellettünk itt ez az új iskola, ahová tódultak a gyerekek, így nekünk egy kicsit kevesebb gyerekünk lett. És hogy kompenzáljuk azt, hogy egy régi száz, több mint száz éves épület, de magában az épület pompázatos gyönyörû freskós hatalmas lépcsõházzal, márvány lépcsõ, kovácsoltvas kapu, szóval tehát ilyen patinája meg volt, de az igaz, hogy nem iskolának épült... tehát amennyire lehet azt biztosították, fõleg a vécék, tehát az egészségügyi létesítmények nem voltak olyan korszerûek, mint egy direkt iskolának épült épületben. De ezt próbáltuk ellensúlyozni azzal, hogy egy olyan pedagógiai programot dolgoztunk ki, hogy a hátrányos helyzetû gyerekek..., tehát, akik nem kellettek a jó iskolának..., akiknek a szülei nem vállalták, hogy most külön angol, külön német, külön balett akármi, hanem örültünk, ha egyáltalán iskolába elküldte a gyereket.
Most mi mûködik ebben az iskolában?
Ja! Ebbe az életveszélyes épületben, amit be kellett azért csukni, mondván, hogy statikai problémák... most ideköltözött az XY Szakiskola, 14-18 éves gyerekekkel. És õ alattuk nem szakad le a lépcsõ, ami alattunk életveszélyes volt. Ennyi, ennyi...
Tehát végül is egy nagyon–nagyon hátrányos körzet nagyon–nagyon hátrányos iskolája lettünk elég hamar. És mondom, azon a vonalon indultunk el, hogy pótoljuk azokat a hiányokat, amiket a gyerek hibáján kívül kénytelen elviselni, vagy megszenvedni. Nálunk, ha volt egy ünnepély ott nem kellett mikrofon, ott én odaálltam és hallgattak és beszéltünk egymással, tehát olyan, olyan nagyon nyugodt, nagyon kiegyensúlyozott... És akkor azt vettük észre, hogy akivel máshol nem bírnak, annak az utolsó menedéke lett a B. iskola. Hát, van akivel bírtunk, van akivel fogcsikorgatva, de azért kiálltam, tehát senkit soha nem passzoltunk le, nem küldtünk tovább, és ezt nagyon értékelték a gyerekek is és a szülõk is.
Mi volt az indok, miért pont ezt szüntették meg?
Költségvetési. Hogy miért pont ezt, arra semmi indok nem volt, mert a városközpontban is van egy régi iskola. 20-30 gyerekkel több járt oda, mint ide, de az is 150 éves épület, vagy 125. Tehát botorság lett volna azt is megszûntetni. És végül is mindenki megtalálta magának: a lassabban a problémákkal küzdõk, akik esetleg azt is értékelték, hogy nálunk a dyslexia, a dysgrafia képzett pedagógusok kezében volt, mert szinte mindegyik nevelõnk elvégezte az alsó tagozaton, hogy egy 20-21 fõs létszámú osztályokba, 18 fõs osztályokban dolgoztunk, hanem csoportosan, kis „bokrokban” ültek a gyerekek, hogy rengeteg mindent kitaláltunk azért, hogy mindenki a maga üteme szerint tudjon haladni. 18-20 millió forintot jelentett a város költségvetésének a mi éves költségvetésünk, az bagatell akkor, amikor ugyanazon a napon, amikor a többi iskolának mennyivel, mit fog ez jelenteni, akkor képes volt a testület megszavazni egy másik programot 18 millióért. Szóval azért mondom, hogy ez nem volt indok. Úgy hogy ez körülbelül úgy két hónap alatt zajlott le, közben ahogy a törvény elõírja, mindenkivel egyeztetni, szülõkkel egyeztetni, a nevelõtestülettel egyeztetni, a gyerek önkormányzattal egyeztetni, ez azt jelenti, hogy megkérdezni a véleményét, de ez is nevetséges dolog, mert a jegyzõkönyvek megmutatják, hogy mindenki tiltakozott, szülõ, gyerek, nevelõ, a szakfelügyelõi rendszer, mondom mindenki.
A szülõket hogyan értesítették?
Minden szülõ kapott levelet. Azon kívül, hogy volt fórum, minden szülõ kapott hivatalos levelet, felsorolták, hogy melyik iskolába viheti a gyerekét, a szülõnek nyilatkoznia kellett, hogy hova viszi. Szóval, ez sem volt igazán jó, mondjuk a P. iskola van viszonylag a legközelebb, problémát okozott a szülõnek ezt megszervezni, pici gyereket kísérni, bérletet venni... szóval millió egy probléma... szörnyû volt... sírtak a gyerekek... szövetkeztek, melyik képviselõ autóját, hogyan törik össze... Ilyenek, hogy az a kis gyermeki lélek mi tud tenni! Annyira együtt volt a csapat a gyerekek is, névrõl tudták, hogy kiszavazott mellettünk, ki szavazott ellenünk.
(...)
Egy hét éves osztályközösséget bontottak fel! Igen, a nagyokat nagyon megviselte, ahogy jövünk lefelé életkorban, már tudomásul vették, hogy... és aztán azon is múlott, hogy hogyan milyen közösségbe kerültek. Volt olyan iskolaigazgató, aki megtiltotta, hogy az elsõ félévben B.–ból átkerült gyereket megbuktassanak, tehát így segítette az integrálásukat. Volt olyan iskola, ahol a háromnegyedét megbuktatták, csak azért, hogy tudja, hogy itt mi a rend. Szóval borzalmas, hogy milyen egyéni tragédiák... Annyi gyerek volt olyan, akit mi úgy pátyolgattunk, széltõl is óvva, hogy valamire jusson, ebbõl most kiesik. Én megláttam, hogy megint nem aludt az éjjel, akkor nyilván nem hívom ki felelni, hanem mit tudom én, egy kicsit ott maradok vele, átveszem azt az anyagot még egyszer, mi igyekeztünk... hát ebbõl mind kiesett, megbukott, osztályt ismételt. Tehát azok a gyerekek, akiket mi igyekeztünk felkarolni, meg segíteni, amennyire tellett, ezeknek a zöme elvérzett.
(A szülõi érdekérvényesítésrõl szóló alfejezetben lesz még szó az iskola–összevonásokról és bezárásokról.) Egy budapesti iskola a szó szoros és legnemesebb értelmében kiharcolta, hogy ne kerüljön bezárásra. Az általunk vizsgált oktatási intézményben - ahogyan a kerületben is - évrõl évre csökkent a tanulói létszám, továbbá - a körzetre jellemzõ módon - magas volt a roma tanulók aránya, ami miatt a nem roma szülõk nem szívesen vitték gyermeküket ebbe az iskolába. Az iskola épületét leválasztották, az egyik szárny egy alapítvány iskolájáé lett, míg a másik szárnyban a régi iskola felvállalta a kerületben ún. kislétszámú osztályok mûködtetését. 2
Ezt nem minden pedagógus csinálja végig: ezekben a gyerekekben annyi indulat van, agresszió, düh, el nem mondott, el nem sírt, el nem kiabált (...) vagy fájdalom, vagy méreg, amit ki kell bírni. Velünk jóban vannak: mondják, hogy milyen ruhát vettem fel, „a másik jobb volt” - mondják. Tegeznek minket a negyedikesek, de ahogy a távolság nõ, el kezdenek minket magázni. Szándékosan nem tartjuk ezt hibának. (...) Hihetetlen feszültség van bennük. Az egyik gyereket ma kettõnknek kell lefognia, annyira sírt. Csak azért, mert kiküldte a tanár az ebédlõbõl. Hát milyen életek ezek? Én szégyellem magam, hogy ilyen mértékben szakad le ez a réteg. És nincs hely nekik ezen a Magyarországon. Ezt muszáj rendbe tenni. (...) Azelõtt mindig voltak nevelési feladatok, mondom a kollégáimnak, hogy mi most már csak lényegében ügyeket kezelünk. Vagy sikerül, vagy nem. Nincs mellettünk a család: aranyosak meg kedvesek, de tudom, hogy holnapután nehéz már rákényszeríteni az akaratomat, ellenszegülnek. (Interjúrészlet az említett általános iskola igazgatóhelyettesével készült interjúsorozat egyik részébõl)
Ez az iskola nem körzetes, az iskola néhai körzetét felosztották a két másik iskola között, oda a hagyományos osztályokba a környék magasabb társadalmi állású családjainak gyermekei járnak, ebbe az iskolába viszont - elsõsorban a nevelési tanácsadó javaslatával - a legszegényebbek. Míg az elsõ iskola esetében az önkormányzat spórolni kényszerült, addig a másik esetében az önkormányzat által ellátandó feladatot a bezárásra ítélt iskolának adták, s mód nyílt tanulás– és magatartás–zavaros gyerekek oktatására. Minden anyagi jellegû megszorítás a gyerekek és az esélyegyenlõség rovására megy. Az alacsony létszámú osztályok, kis iskolák mûködtetése nem éri meg a fenntartónak. A speciális feladatokat felvállaló iskola létezésének hátulütõje azonban éppen a szegregáció: a körzetben létezõ másik két iskola könnyedén utasíthatja el a szülõt azzal, hogy magatartás–zavaros, problémás gyermekét vigye a kislétszámú osztályokkal dolgozó általános iskolába.
Egy szülõi szervezet képviselõje szerint az iskolabezárások hátterében sokszor politikai okok állnak. A szervezet sok esetben próbálta megakadályozni az iskolabezárásokat. Sikernek könyvelik el azt, hogy elkészítettek egy anyagot arról, hogy hogyan kell bezárni egy iskolát úgy, hogy „mi ne kössünk bele” - azaz, hogy jogszerû legyen az egész folyamat. Eredménynek tartják, hogy az egész országban sikerült elérniük, a továbbiakban ne legyen szabálytalan iskolabezárás (a korábbiakkal nem azonos oktatást kap a gyermek, a szülõket jelentõs többletköltség terheli, nem kérik ki a szülõ véleményét).
Sok iskolában mûködik hagyományos és valamilyen szempontból emelt óraszámú vagy „tagozatos” osztály. Ezekben az oktatási intézményekben az a gyakorlat, hogy a körzet tanköteles korú tanulóit a „normál”, míg a válogatott gyerekeket a tagozatos (sport, nyelvi, mûvészeti) osztályokba veszi fel az iskola:
(...) más helyekre azért küldjük el a propagandistáinkat, hogy nagyobb legyen a választási lehetõségünk. Mi kifejezetten elitképzés vagyunk, tehát ebbe a programba bekerülni egy dolog, de azt végig is kell csinálni. Ezt nem mindenki képes,... ugye a szülõi háttér...
Járnak ide szegényebb családból gyerekek?
Természetesen. A mi iskolánk az ún. háromarcú iskolamodell szerint dolgozik, mindenféle gyerek megtalálható itt. A körzetesek leginkább a sima osztályba mennek, így alakul, a jobbak a nyelvi tagozatosba, és aki alkalmas, az a mûvészeti osztályba jár.
A lehetõségek hiánya
„Nincs más iskola.” - mondja sok szülõ. Ez azt jelenti, hogy a településen (fõleg falun) egyetlen iskola van, s ha felmerülne a szülõben olyan igény, amelyet a helybeli iskola nem tud kielégíteni, utaznia/utaztatnia kellene gyermekét egy másik településre, ahol annak esetleg idegen gyerekek között kellene tanulnia. „Ez van közel.” - merül fel az iskolaválasztás okaként nagyon sokszor. A szülõ nem tudja megoldani, hogy - akár településen belül - távolabbra járassa gyermekét. Sokszor több gyereket kell egyszerre iskolába, óvodába, bölcsödébe vinnie, ilyenkor a legelsõ szempont az elérhetõség.
Iskolaválasztás oka családonként Egy gyereknél Két gyereknél Körzetes volt 137 (5,9%) 20 (0,9%) Közel volt 755 (32,5%) 72 (3,1%) Nincs más 42 (1,8%) 1. táblázat
Többen fogalmaznak úgy, hogy „ide vették fel” a gyermeket, mert „a körzetes iskolába nem vették fel”. Ez valószínûleg tévedés lehet, mivel a körzetes iskola köteles felvenni a tanköteles korú tanulót. Az lehet ezeknek a családoknak az esetében a valóság, hogy egy általuk körzetesnek hitt iskolába jelentkeztek, s oda nem nyert gyermekük felvételt, s az iskola a valóban körzetes oktatási intézményhez irányította a szülõket. Interjúinkból kiderül, hogy a szülõk esetenként azt hiszik, a lakóhelyükhöz legközelebb esõ iskola a körzetes iskola, ez azonban nem feltétlenül van így. A helyzet kulcsa a tájékozatlanság.
A lehetõségek hiányához sorolandó az életkörülményeket érintõ és folyamatosan jelenlévõ hiány. A megfelelõ lakáskörülmények, a gyermek ruháinak, cipõjének, a megfelelõ étkezés hiánya. Ez meghatározóvá tud válni az iskolaválasztás során: a szülõ abba az intézménybe viszi gyermekét, ahol biztosított számára az étkezés, ahol tudott dolog, hogy alkalmanként adományruhákat osztanak szét a rászorulók között.
Van, hogy maga a szülõ kéri ám, hogy javasoljuk neki a gyógypedagógiai iskolát. Pedig a gyerek nem beteg, de ott adnak napi háromszori étkezést, meg meg van oldva a ruha, a tornacipõ, nem kell rá költeni. (Egy szakértõi bizottság vezetõjével készült interjú részlete)
ÖSSZEGZÉS:
Az iskolaválasztás nem minden szülõ számára jelent szabad választást. A hátrányos helyzetû családok gyermekei esetében a legtöbbször kényszer az iskolakezdés. Fontos, hogy a tanulói létszám növekedése vagy csökkenése hatással van az iskola mûködésére, kilátásaira, ennek nyomán az iskolák egyik csoportja mindent megtesz, hogy biztosítsa a megfelelõ létszámot, míg egy másik csoportja válogat a gyermekek között.
Azt gondoljuk, hogy a szabad iskolaválasztás még nem valódi szabadság. Mindaddig nem is lesz az, ameddig a családok és a települések jelentõs hányadát a hiány és a nélkülözés jellemzi. Az iskolaválasztásról leírtak célja határozottan nem a szabad iskolaválasztás rendszerének kritikája, hanem az esélyegyenlõtlenséggel szuperponálódó tankötelezettség és iskolai pluralizmus hiányának bemutatása. A vizsgálat egy éve során meggyõzõdésünkké vált, hogy szabadelvû iskolarendszer, szabad iskolaválasztás, az egyének igényeinek magasfokú és differenciált kielégítése nem létezhet társadalmi jólét nélkül.
Kurt Lewin Alapítvány, 2002. május
1. E határok átléphetetlenek. Errõl írnak az 1960-as évek óta a legkülönbözõbb városszociológiai munkál is. (E. T. Hall. Cséfalvay Zoltán)
2. A 14/1994. (VI. 24.) MKM rendelet - a képzési kötelezettségrõl és a pedagógiai szakszolgálatokról 23. § (1) d) pontja szerint „A nevelési tanácsadó szakvéleményének tartalmaznia kell: (...) d) annak megállapítását, hogy a gyermek legfeljebb tizenöt fõs óvodai csoportban óvodai foglalkozáson, illetve iskolai osztályban tanórai foglalkozáson vehet részt, vagy tanulmányi kötelezettségének magántanulóként tehet eleget”.