Források:
Ezer év törvényei: http://www.1000ev.hu/
FigyelõNet: http://www.fn.hu/index.php?id=55
KJK-Kerszöv Kft. Közlöny adatbázisa: http://www.kerszov.hu/kzlcim/kzl90_96
WebJogtár: http://kozugy.kerszov.hu/jr/sf/startfrnp.html
A hazánkban élõ roma lakossággal kapcsolatban az aktuális uralkodók, illetve az állam számos törvényt, rendelkezést alkottak. A XVIII. századtól gyakorlatilag a 70–es évek végéig ezen jogszabályok arra irányultak elsõsorban, hogy gyökeresen megváltoztassák a romák életmódját, és teljesen beolvasszák õket a többségi társadalomba.
A talán legfontosabb, legkorábbi ilyen rendelkezések voltak Mária Terézia rendeletei. Ezek alapján a romák vándorlását minden földesúrnak meg kellett akadályozni, a törvényhatóságoknak kötelességük volt a romák letelepedésérõl gondoskodni. Eltiltották õket hagyományos mesterségüktõl, a lótartástól, a vándorló romák kunyhóit pedig lerombolták. A cigányokat eltiltották saját nyelvük, saját öltözködésük használatától, megfosztották õket a cigány elnevezés használatától, ezentúl újmagyaroknak kellett õket hívni. Talán a legkegyetlenebb rendelkezés az volt velük szemben, hogy gyermekeiket elvették tõlük, akiket parasztcsaládokhoz adtak nevelésre.
A szocializmus évei alatt megfogalmazódott az állam részérõl egy olyan igény is, hogy a cigány lakosság életszínvonalát a többségi társadalom szintjére kell emelni. Ez az egyébként pozitív törekvés is azonban a cigányságot nem mint önálló kultúrával, nyelvvel, hagyománnyal rendelkezõ etnikai csoportot kezelte, hanem csak mint a társadalom egy elszegényedett, leszakadó rétegét. 1961–ben párthatározat született a „cigánylakosság” helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról. Ez a határozat feloszlatta a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, és azt a munkát, melyet õk végeztek, átadták a Mûvelõdésügyi Minisztériumnak. A határozat elõírta a cigánytelepek felszámolását, és elõírta a határos községekbe való beköltözést. A cigánysággal kapcsolatban leszögezte, hogy „a cigányság nem alkot önálló nemzetiségi csoportot”. Ebbõl is látható, hogy a cigányokkal kapcsolatos kérdéseket pusztán szociális kérdésnek tekintették. Az 1961–es párthatározat elõírta a cigányok kötelezõ beiskolázását is. Ugyanakkor számos miniszteri rendelet tette lehetõvé azt, hogy felzárkóztatás címén a roma tanulóknak külön osztályokat létesítsenek, és így elkülönítsék õket a nem roma társaiktól.
1964–ben határozat született ismét a cigánytelepek felszámolásáról, és egy 15 éves lakásfejlesztési programról. Ez alapján indult el az ún. Cs–lakások (csökkentett értékû lakások) építése. Ezekbe a teljesen egyforma, csökkent komfortfokozatú lakásokba kezdték el tömegével beköltöztetni a cigánytelepekrõl elhozott roma lakosságot, létrehozva ezzel a falvak szélén az új, „modern romatelepeket”. 1979–ben történt némi elõrelépés a romák megítélésével kapcsolatban. Ekkor született az a párthatározat, mely a cigányságot már etnikai csoportként határozza meg, mely a határozat szerint „fokozatosan beilleszkedik a társadalomba”.
A rendszerváltást követõen a cigánysággal kapcsolatos politika teljesen más irányt vett. Ma a romákat, mint etnikai kisebbséget megillet minden olyan jog, mely a hazánkban élõ többi nemzeti kisebbségnek jár. Hazánk területén számos nemzeti, etnikai kisebbség él, melyek speciális jogait törvényeink védik. A kisebbségekkel kapcsolatos politika tehát már értéknek tekinti, hogy hazánkban különbözõ nemzetiségek, népcsoportok élnek, és nem kívánja, hogy ezek a csoportok teljesen beolvadjanak a többség közé. A kisebbségek jogainak védelme kettõs célt szolgál: egyrészt a hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció tilalmával a törvény védi a kisebbségeket azzal szemben, hogy õket származásuk miatt bármilyen sérelem érje, másrészt biztosítja a jogot identitásuk megõrzéséhez, kultúrájuk, nyelvük megismeréséhez és gyakorlásához.
A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amelyet bizonyos csoportokra vagy azokhoz tartozó egyénekre alkalmaznak. Ez a megkülönböztetés nem azon alapul, hogy az illetõ igazából milyen tulajdonságokkal bír, hanem azon, hogy az emberek mit gondolnak általában arról a kisebbségi csoportról (cigányok, fogyatékosok, homoszexuálisok), amelynek õ a tagja. A diszkrimináció azonban nem jelent mindenfajta különbségtételt, hiszen az emberek egymást közt nap mint nap különbséget tesznek különbözõ indokok, megfontolások alapján. Többet keresnek a munkahelyükön azok, akiknek magasabb az iskolai végzettségük, vagy nyelveket is beszélnek, és a jól tanulók nagyobb eséllyel tanulnak majd tovább, mint a gyengébb eredményû osztálytársaik. Szépségversenyen is csak az indulhat, aki ennek megfelelõ külsõ tulajdonságokkal bír. Diszkriminációról ezzel szemben akkor beszélhetünk, ha hátrányos megkülönböztetés történik. Azaz, amikor valakit azért nem engednek be egy szórakozóhelyre, mert roma származású, vagy azért nem vesznek fel dolgozni egy munkahelyre, mert ott senki nem akar cigányokkal együtt dolgozni.
Nemzetközi egyezmények
Hazánk csatlakozott számos nemzetközi egyezményhez, mely rendelkezik az alapvetõ emberi jogok tiszteletben tartásáról, és ezen belül is a nemzeti, etnikai kisebbségek jogiról, és a velük szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalmáról.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. évi alapokmánya alapvetõ célként fogalmazza meg az emberi jogoknak és alapvetõ szabadságoknak mindenki részére fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történõ általános tiszteletben tartását.
Az 1948–as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondja, hogy minden emberi lény szabadon születik, és egyenlõ méltósága, joga van.
1950–ben született a Rómában elfogadott Egyezmény az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl. Az egyezmény azért is jelentõs számunkra, mert a benne szereplõ szabadságjogok megsértése esetén az Emberi Jogok Európai Bíróságához lehet fordulni a részes (az egyezményhez csatlakozó) állam ellen, akár magánszemélynek is.
Megemlíthetjük még az 1966–ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, mely a nemzeti kisebbségekrõl külön is rendelkezik. Kimondja, hogy az olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják, vagy hogy saját nyelvüket használják.
1960–ban jött létre az UNESCO Egyezmény az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrõl. Az egyezmény pontosan meghatározza, hogy mi tekintendõ diszkriminációnak az oktatásban, illetve konkrétan kifejti, hogy milyen módon - különbségtétellel, kizárással, korlátozással és kedvezéssel - valósulhat az meg.
A téma szempontjából érdemes még megemlíteni az 1965–ben New Yorkban elfogadott, a Faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölésérõl szóló nemzetközi egyezményt. Az egyezmény kimondja, hogy a részes államok elítélik a faji megkülönböztetést, és vállalják, hogy a faji megkülönböztetés minden formája kiküszöbölésének és az összes fajok közötti megértés elõmozdításának politikáját minden alkalmas eszközzel haladéktalanul folytatják.
Alkotmány
Alkotmányunk alapján a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvetõ jogait. Ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsõrendû kötelessége. Az Alkotmány XII. fejezete az alapvetõ jogok és kötelességek között szabályozza konkrétan a diszkrimináció tilalmát. Ennek értelmében a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti és társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. Az Alkotmány rendelkezik konkrétan a diszkrimináció tilalmáról is, amikor kimondja, hogy az emberek bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Ugyanakkor a törvény kimondja azt is, hogy a Magyar Köztársaság a jogegyenlõség megvalósulását az esélyegyenlõtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. Ezzel lehetõséget teremt arra, hogy a leszakadó társadalmi csoportok felzárkózására pozitív diszkriminációs intézkedéseket alkalmazzanak. Jelen pillanatban zajlik a vita például az Oktatás Minisztérium azon kezdeményezésérõl, hogy a roma származású személyek felsõoktatásban való részvételét azzal segítse az állam, hogy számukra az egyetemekre, fõiskolákra való bejutás már alacsonyabb ponthatár elérésénél is lehetõvé váljék. Az úgynevezett pozitív diszkriminációs intézkedés azt jelenti, hogy azoknak a rétegeknek, akik valamilyen szempontból a többségi társadalom tagjaival szemben leküzdhetetlen hátrányban vannak (például a romák), többletjogokat, lehetõségeket adnak, hogy ezzel a lemaradásukat leküzdjék, és azonos esélyekkel induljanak. Jelenleg ilyen intézkedésnek tekinthetõ a roma gyerekek részére adott oktatási ösztöndíjak, melyeket egy bizonyos iskolai átlag elérését követõen kizárólag roma származásúak kaphatnak meg.
Diszkrimináció ellenes szabályozás
Bár hazánkban az emberek különbözõ - faji, nemi, nyelvi, vallási, társadalmi stb. - alapon való megkülönböztetését tiltja a törvény, mégis a valóságban gyakran azt tapasztaljuk, hogy a jogszabályok által elõírt és biztosított egyenlõség nem mindig és nem mindenkire érvényes. A diszkrimináció áldozatai a nemzeti, etnikai kisebbségek tagjai közül leginkább a cigányság körébõl kerülnek ki. Az egyetemeken és fõiskolákon például az egy százalékot sem éri el a roma származású tanulók aránya, és nagyon gyakori az is, hogy ha egy munkára jelentkezõn meglátják, hogy cigány származású, azonnal elküldik. A diszkrimináció visszavezethetõ elsõsorban arra, hogy a társadalomban nagyon sok elõítélet él a romákkal szemben („minden cigány bûnözõ”, „nem akarnak tanulni”, nem akarnak dolgozni” stb.), de a kérdés törvényi szabályozásával is vannak gondok.
Bár az Alkotmány, és ebbõl kiindulva szinte valamennyi jogszabályunk tartalmaz hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezéseket, azonban problémát jelent az, hogy pontosan nincs törvényi meghatározása (definíciója) annak, hogy milyen cselekedeteket tekint a jogszabály diszkriminációnak. Az sincs szabályozva megfelelõen, hogy milyen jogorvoslat (elégtétel) jár a megkülönböztetés áldozatának, illetve milyen szankcióval („büntetéssel”) sújtható a diszkrimináció elkövetõje. Számos külföldi országban egységes, úgynevezett antidiszkriminációs törvény szabályozza az ide vonatkozó kérdéseket. Hazánkban számos jogvédõ szervezet és szakember szorgalmazza már régóta, illetve az Európai Unió ide vonatkozó irányelvei is elõírják, hogy nálunk is hozzon létre a Parlament egy ilyen jogszabályt. Jelenleg úgy tûnik, a kérdés megoldódni látszik, ugyanis az Igazságügy Minisztérium már dolgozik az egyenlõ esélyekrõl szóló hazai antidiszkriminációs törvényünkön. Ez a törvény pontosan meg fogja határozni, hogy milyen esetekben beszélhetünk diszkriminációról, rendelkezni fog arról, hogy diszkriminációs esetben milyen eljárásokat indíthat az áldozat, és elõ fogja írni azt is, hogy az ilyen eljárások során a hátrányos megkülönböztetést elkövetõ, azaz a bepanaszolt félnek kell elsõsorban azt bizonyítania, hogy õ nem követte el ezt a cselekményt.
A kisebbségek jogairól szóló törvény
A hazánkban élõ kisebbségek jogainak védelmére alkotta meg az országgyûlés az 1993. július 22–én kihirdetett, a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVI. törvényt.
Kisebbségnek tekint a törvény minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada élõ népcsoportot, amely az állam lakossága körében számszerû (megfelelõ létszámú) kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétõl saját nyelve, kultúrája, hagyományai különböztetik meg. A törvény értelmében ilyen a bolgár, a cigány, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán népcsoport.
A törvény úgy fogalmaz róluk, hogy a kisebbségek részesei a nép hatalmának, és államalkotó tényezõk. Azaz, ugyanolyan fontos az õ jelenlétük ebben az országban, mint a többségi társadalom tagjaié. Alapvetõ joguk, hogy nemzeti vagy etnikai közösségként létezzenek és fennmaradjanak. Azaz nem az a cél, hogy a többségbe beolvadjanak, hanem úgy éljenek a társadalom többi tagja mellett, hogy megõrzik mellette a saját hagyományaikat, kultúrájukat is. A kisebbségi törvény is tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és minden olyan politikát mely a kisebbség erõszakos asszimilációját (a többségi társadalomba való teljes beolvadását, saját identitásuk elvesztését) célozza vagy eredményezi, kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában korlátozza.
A kisebbségi törvény értelmében a kisebbségek érdekeik védelmére egyesületeket, pártokat hozhatnak létre. Szabadon választják meg saját és gyermekük utónevét, és joguk van arra, hogy anyanyelvük szabályai szerint anyakönyvezzék családi és utónevüket. A kisebbségeket, mint közösséget illeti meg az önazonosság megõrzésének, ápolásának, fejlesztésének, megõrzésének, gyarapításának joga. Joguk van anyanyelvi oktatásban részt venni, a közszolgálati rádióban és televízióban kisebbségi mûsorokat készíteni és sugározni, kisebbségi sajtót mûködtetetni.
A törvény alapján joga minden kisebbségnek, hogy helyi és országos önkormányzatot hozzon létre. Ezek feladata a kisebbségek védelme és képviselete. Problémát jelent azonban, hogy a választójogi törvény értelmében kisebbségi képviselõre is bárki szavazhat, azaz ha egy településen többen mennek el szavazni nem roma személyek, õk fogják meghatározni, hogy ki képviselje majd a helyi cigányságot. Így állhatott elõ az az országosan ismert helyzet, hogy egyik városunkban, Jászladányban a legutóbbi választások alkalmával a helyi roma kisebbségi önkormányzat valamennyi tagja egy kivétellel nem roma származású személy lett.
A kisebbségi önkormányzat önálló jogi személy, független a települési önkormányzattól. Az ún. önkormányzati törvény (1990. évi 65. törvény) rendelkezik arról, hogy a települési önkormányzat köteles a kisebbségi önkormányzatok munkáját segíteni. A kisebbségi önkormányzat a kisebbség helyzetét érintõ bármely kérdéssel megkeresheti a területileg hozzá tartozó közigazgatási szervet. Ezek a közigazgatási hivatalok felügyelik, hogy a települési önkormányzatok törvényesen mûködnek–e. A kisebbségi önkormányzat tájékoztatást kérhet, javaslatot tehet, intézkedést kezdeményezhet. Kifogással élhet a település intézményeinek mûködésével kapcsolatos, a kisebbségek jogait sértõ gyakorlat, döntés ellen, kezdeményezheti a döntés megváltoztatását, visszavonását.
A kisebbségi ombudsman intézménye
A hátrányos megkülönböztetés és a kisebbségi jogok védelmének másik legfontosabb eszköze a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyûlési biztosa (ombudsman) intézményének létrehozása. Az ombudsmani intézmény felállításáról az Alkotmány, és a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény rendelkezik. Az ombudsmant az országgyûlés választja a köztársasági elnök javaslata alapján. A köztársasági elnök a javaslat megtétele elõtt köteles kikérni az országos kisebbségi önkormányzatok véleményét.
Az országgyûlési biztoshoz bárki fordulhat, aki úgy érzi, hogy valamelyik hatóság, illetve közszolgáltatást végzõ szerv (állami, önkormányzati intézmények, iskolák, egészségügyi intézmények, stb.) eljárása során megsértette õt származása, etnikai hovatartozása miatt. Azaz, az ombudsman azt vizsgálhatja, ha valakit egy állami, önkormányzati szerv származása miatt hátrányos helyzetbe hozott, vagy emiatt nem tudta jogait gyakorolni. Abban az esetben indulhat el a vizsgálat, ha más módon (bírósági, rendõrségi eljárás keretében) az ügyet nem lehet tisztázni, és jogorvoslatot (elégtételt) nyerni, illetve az illetõ ezt már megpróbálta, de nem járt sikerrel.
Az országgyûlési biztos egyrészt személyes kérelemre, másrészt bizonyos esetekben hivatalból (azaz kérelem nélkül) indít vizsgálatot. A vizsgálat végén megállapításokat tesz azzal kapcsolatban, hogy történt–e valamilyen jogszabálysértés az ügyben, és megfogalmaz egy úgynevezett ajánlást azzal kapcsolatban, hogy a megvizsgált állami, önkormányzati szerv mit tegyen annak érdekében, hogy a törvényes rend helyreálljon. Az ombudsman ajánlását az érintett szerv nem köteles elfogadni, azonban az ajánlásban foglaltakat köteles megvitatni, és arra valamilyen (elfogadó vagy elutasító) választ adni. Az ombudsmannak lehetõsége van arra is, hogy adott esetben rendõrségi feljelentést tegyen, ha bûncselekmény gyanúja merül fel. Megkeresheti az Alkotmánybíróságot, ha úgy találja, valamely jogszabály alkotmányellenes, ezért azt meg kellene szüntetni, illetve az Országgyûlést, ha valamilyen jogszabály módosítására, vagy létrehozására vonatkozó javaslata van.
Adatvédelem
A kisebbség törvény szerint a kisebbségek tagjainak jogukban áll, hogy kisebbséghez való tartozásukat megvallják, de erre senki sem kötelezhetõ. Arra vonatkozóan, hogy valaki tagja–e bármilyen nemzetiségi, etnikai csoportnak csak önkéntesen lehet adatot szolgáltatni.
A személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, az ún. adatvédelmi törvény alapján a nemzetiségre, etnikai hovatartozásra vonatkozó adatok különleges adatnak minõsülnek. A törvény szerint különleges adatok csak akkor lehet kezelni, ha ahhoz az érintett személy írásban hozzájárul. Ez azt jelenti, hogy senkirõl nem lehet nyilvántartani, hogy milyen kisebbséghez tartozik, vagy errõl adatot szolgáltatni.
A törvényi rendelkezésnek történelmi oka, háttere van. Rossz emlékek fûzõdnek ugyanis ahhoz, amikor még az embereket származásuk szerint tartották nyilván, különböztették meg egymástól. Ezeket az adatokat, listákat tudták felhasználni pl. arra, hogy a zsidó törvényeket kire vonatkoztassák, vagy kik azok, akiket zsidó vagy roma származásuk miatt aztán deportáltak. Ugyanakkor, bár érthetõ a szigorú szabályozás, számos probléma is adódik belõle. Mivel a kisebbségi adatokat kezelni, nyilvántartani nem lehet, gondban vannak azok a kutatók, akik szeretnének felméréseket készíteni mondjuk a hazai cigányság helyzetérõl, de a választójogi törvényen is nehéz így változtatni, elérni, hogy csak az szavazhasson az adott kisebbség képviselõjelöltjére, aki tagja annak a kisebbségi csoportnak. Ma a törvény szerint az számít romának, aki annak vallja magát. A valóságban ebbõl elõállt egy olyan helyzet, hogy pl. egyesek visszaélhetnek a roma ösztöndíjakkal úgy, hogy romának vallják magukat amíg a pénzt megkapják, vagy egy kisebbségi önkormányzatba kizárólag nem romák kerülnek be. Ugyanakkor hiába nem vallja magát valaki romának, ha bõrszíne alapján õt a többségi társadalom tagjai annak tartják, és egyesek emiatt diszkriminálni akarják.
Oktatás
A kisebbségi törvény értelmében ha egy osztályban nyolc tanuló szülõje ezt írásban kéri, köteles az iskola kisebbségi osztályt vagy csoportot indítani. Az oktatási minisztérium (akkori nevén Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium) 1997–ben adta ki azt a rendeletet, mely meghatározza a kisebbségek óvodai nevelésének és iskolai oktatásának irányelveit.
A 32/1997. évi MKM rendelet alapján a kisebbségi óvodai nevelésnek az a célja, hogy amennyiben a szülõ erre igényt tart, gyermeke már óvodás korban, természetesen az életkori sajátosságok figyelembe vétele mellett megismerkedjen a kisebbség anyanyelvével, kulturális hagyományaival, szokásaival.
A kisebbségi oktatás biztosítja a kisebbség nyelvének tanulását, a kisebbség nyelvén való tanulást, a kisebbség történelmének, szellemi és anyagi kultúrájának megismerését, a hagyományõrzést és –teremtést, az önismeret kialakítását, a kisebbségi jogok megismerését és gyakorlását. A kisebbségi oktatás segíti a nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozó tanulót abban, hogy megtalálja, megõrizze és fejlessze identitását, vállalja másságát, elfogadja és másoknak is megmutassa a kisebbség értékeit, erõsítse a közösséghez való kötõdést.
A jogszabály külön rendelkezik a cigány kisebbségi oktatásról, abból a célból, hogy az biztosítsa a cigány tanulók számára a cigányság kulturális értékeinek megismerését, a történelmérõl, irodalmáról, képzõmûvészetérõl, zenei és tánckultúrájáról, valamint hagyományairól szóló ismeretek oktatását. Elõírja továbbá a cigányság helyzetérõl, jogairól, szervezeteirõl és intézményeirõl szóló ismeretek oktatását. E programnak nem kötelezõ eleme a cigány nyelv tanulása, de a szülõk igénye alapján biztosítja azt. A cigány kisebbségi oktatásban kötelezõ a cigány népismeret mûveltségi terület oktatása, a kisebbségi önismeret fejlesztése és a folyamatosan szervezett cigány kulturális tevékenység.
A közoktatásról szóló 1993. évi 79. törvény, ún. közoktatási törvény tiltja a tanulók bármilyen, így nemzetiségi, etnikai alapon való megkülönböztetését. 2003. szeptember 1–tõl lépett hatályba a törvénynek az a módosítása, mely pontosan meghatározza azt is, hogy mit kell hátrányos megkülönböztetés alatt érteni. E szerint hátrányos megkülönböztetésnek kell tekinteni azt, ha a tanulók egy csoportja diáktársaikhoz képest rosszabb körülmények között, esetleg alacsonyabb színvonalú oktatásban részesül, vagy õket kizárják az oktatás valamilyen fajtájából, nem vehetnek részt valamilyen iskolai programban. Az is diszkrimináció, ha a tanulók egy csoportját elkülönítik a többiektõl, pl. a roma gyerekek nem ebédelhetnek társaikkal együtt, külön asztalhoz ültetik õket, stb. A törvény módosítása bevezette a zaklatás fogalmát is, mely szerint hátrányos megkülönböztetésnek kell tekinteni azt is, ha valamelyik tanulót, illetve azok valamilyen csoportját megalázzák, megfélemlítik, emberi méltóságát megsértik, vagy ilyen hatást kiváltó környezetet teremtenek az iskolában.
Állami intézkedések ma a cigányság érdekében
Hiába változott meg a politikai szemléletmód a romákkal szemben, életkörülményeik sajnos a mai napig rendkívül rosszak. Magyarországon a cigányság hátrányos helyzetben van az oktatásban, a munkaerõpiacon és a kultúrában egyaránt. Rendkívül rosszak a lakáskörülményeik, egészségi állapotuk, szociális helyzetük. Az állam különbözõ intézkedésekkel próbál ezen a problémán javítani, több kevesebb sikerrel. 1995–ben Kormányhatározat született a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány létrehozásáról abból a célból, hogy az állam ezáltal is támogassa a hazai cigányság esélyegyenlõtlenségét csökkentõ intézkedéseket. 1999–ben kormányhatározatot hoztak a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló középtávú intézkedéscsomagról. A kormányhatározat megnevezi azokat a területeket, feladatokat, ahol intézkedésre van szükség, és kijelöli azokat a minisztériumokat, melyek ezek végrehajtásáért felelõsek. 2001–ben a kormány szintén kormányhatározatban bízta meg a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt azzal, hogy szervezzen széles körû társadalmi vitát arról, hogy a romákkal kapcsolatos társadalompolitikának milyen irányelvei legyenek. 2002–ben határozott a Kormány a Romaügyi Tanács létrehozásáról.
Ma már gyakorlatilag majdnem minden minisztériumon belül találunk külön romaügyi biztost, és a Miniszterelnöki Hivatalon belül megalakult a roma ügyekért felelõs politikai államtitkárság.
2001–ben az Igazságügyi Minisztérium létrehozta az úgynevezett Roma Antidiszkriminációs Ügyvédhálózatot. A hálózatban dolgozó ügyvédek azoknak a romáknak nyújtanak jogi segítséget ingyenesen, akiket a származásuk miatt valamilyen sérelem, hátrányos megkülönböztetés ér. Jelenleg valamennyi megyében található legalább egy ilyen, a minisztérium által megbízott ügyvéd.
Büntetõ törvénykönyv
Sajnos gyakran erõszakos támadások is érhetik a hazánkban élõ kisebbségeket, közülük is leggyakrabban a romákat (pl.skinhead támadások). Korábban a Büntetõ Törvénykönyv (1978. évi IV. tv.) nem szabályozta külön a kisebbségek elleni erõszakos cselekményeket. Ha valakit bántalmaztak származása miatt, akkor könnyû vagy súlyos testi sértés miatt tehetett esetleg feljelentést, vagy ha ez „csak” szidalmazásban vagy fenyegetésben merült ki, akkor veszélyes fenyegetés vagy becsületsértés miatt.
1996–ban módosították úgy a törvényt, hogy bevezették a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erõszak fogalmát. A bûncselekményt az követi el, aki valakit valamilyen nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz való tartozása, vagy vélt tartozása (amikor csak annak nézik az illetõt) miatt bántalmaz, illetõleg erõszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit megtegyen, vagy ne tegyen meg, vagy valamit eltûrjön. Az elkövetõt öt évig terjedõ szabadságvesztéssel lehet büntetni. Szintén 1996–ban került a törvénybe a közösség elleni izgatás fogalma, mely szerint az, aki nagy nyilvánosság elõtt valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyûlöletre uszít bûntettet követ el, ami miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ.
Ezer év törvényei: http://www.1000ev.hu/
FigyelõNet: http://www.fn.hu/index.php?id=55
KJK-Kerszöv Kft. Közlöny adatbázisa: http://www.kerszov.hu/kzlcim/kzl90_96
WebJogtár: http://kozugy.kerszov.hu/jr/sf/startfrnp.html
A hazánkban élõ roma lakossággal kapcsolatban az aktuális uralkodók, illetve az állam számos törvényt, rendelkezést alkottak. A XVIII. századtól gyakorlatilag a 70–es évek végéig ezen jogszabályok arra irányultak elsõsorban, hogy gyökeresen megváltoztassák a romák életmódját, és teljesen beolvasszák õket a többségi társadalomba.
A talán legfontosabb, legkorábbi ilyen rendelkezések voltak Mária Terézia rendeletei. Ezek alapján a romák vándorlását minden földesúrnak meg kellett akadályozni, a törvényhatóságoknak kötelességük volt a romák letelepedésérõl gondoskodni. Eltiltották õket hagyományos mesterségüktõl, a lótartástól, a vándorló romák kunyhóit pedig lerombolták. A cigányokat eltiltották saját nyelvük, saját öltözködésük használatától, megfosztották õket a cigány elnevezés használatától, ezentúl újmagyaroknak kellett õket hívni. Talán a legkegyetlenebb rendelkezés az volt velük szemben, hogy gyermekeiket elvették tõlük, akiket parasztcsaládokhoz adtak nevelésre.
A szocializmus évei alatt megfogalmazódott az állam részérõl egy olyan igény is, hogy a cigány lakosság életszínvonalát a többségi társadalom szintjére kell emelni. Ez az egyébként pozitív törekvés is azonban a cigányságot nem mint önálló kultúrával, nyelvvel, hagyománnyal rendelkezõ etnikai csoportot kezelte, hanem csak mint a társadalom egy elszegényedett, leszakadó rétegét. 1961–ben párthatározat született a „cigánylakosság” helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról. Ez a határozat feloszlatta a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, és azt a munkát, melyet õk végeztek, átadták a Mûvelõdésügyi Minisztériumnak. A határozat elõírta a cigánytelepek felszámolását, és elõírta a határos községekbe való beköltözést. A cigánysággal kapcsolatban leszögezte, hogy „a cigányság nem alkot önálló nemzetiségi csoportot”. Ebbõl is látható, hogy a cigányokkal kapcsolatos kérdéseket pusztán szociális kérdésnek tekintették. Az 1961–es párthatározat elõírta a cigányok kötelezõ beiskolázását is. Ugyanakkor számos miniszteri rendelet tette lehetõvé azt, hogy felzárkóztatás címén a roma tanulóknak külön osztályokat létesítsenek, és így elkülönítsék õket a nem roma társaiktól.
1964–ben határozat született ismét a cigánytelepek felszámolásáról, és egy 15 éves lakásfejlesztési programról. Ez alapján indult el az ún. Cs–lakások (csökkentett értékû lakások) építése. Ezekbe a teljesen egyforma, csökkent komfortfokozatú lakásokba kezdték el tömegével beköltöztetni a cigánytelepekrõl elhozott roma lakosságot, létrehozva ezzel a falvak szélén az új, „modern romatelepeket”. 1979–ben történt némi elõrelépés a romák megítélésével kapcsolatban. Ekkor született az a párthatározat, mely a cigányságot már etnikai csoportként határozza meg, mely a határozat szerint „fokozatosan beilleszkedik a társadalomba”.
A rendszerváltást követõen a cigánysággal kapcsolatos politika teljesen más irányt vett. Ma a romákat, mint etnikai kisebbséget megillet minden olyan jog, mely a hazánkban élõ többi nemzeti kisebbségnek jár. Hazánk területén számos nemzeti, etnikai kisebbség él, melyek speciális jogait törvényeink védik. A kisebbségekkel kapcsolatos politika tehát már értéknek tekinti, hogy hazánkban különbözõ nemzetiségek, népcsoportok élnek, és nem kívánja, hogy ezek a csoportok teljesen beolvadjanak a többség közé. A kisebbségek jogainak védelme kettõs célt szolgál: egyrészt a hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció tilalmával a törvény védi a kisebbségeket azzal szemben, hogy õket származásuk miatt bármilyen sérelem érje, másrészt biztosítja a jogot identitásuk megõrzéséhez, kultúrájuk, nyelvük megismeréséhez és gyakorlásához.
A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amelyet bizonyos csoportokra vagy azokhoz tartozó egyénekre alkalmaznak. Ez a megkülönböztetés nem azon alapul, hogy az illetõ igazából milyen tulajdonságokkal bír, hanem azon, hogy az emberek mit gondolnak általában arról a kisebbségi csoportról (cigányok, fogyatékosok, homoszexuálisok), amelynek õ a tagja. A diszkrimináció azonban nem jelent mindenfajta különbségtételt, hiszen az emberek egymást közt nap mint nap különbséget tesznek különbözõ indokok, megfontolások alapján. Többet keresnek a munkahelyükön azok, akiknek magasabb az iskolai végzettségük, vagy nyelveket is beszélnek, és a jól tanulók nagyobb eséllyel tanulnak majd tovább, mint a gyengébb eredményû osztálytársaik. Szépségversenyen is csak az indulhat, aki ennek megfelelõ külsõ tulajdonságokkal bír. Diszkriminációról ezzel szemben akkor beszélhetünk, ha hátrányos megkülönböztetés történik. Azaz, amikor valakit azért nem engednek be egy szórakozóhelyre, mert roma származású, vagy azért nem vesznek fel dolgozni egy munkahelyre, mert ott senki nem akar cigányokkal együtt dolgozni.
Nemzetközi egyezmények
Hazánk csatlakozott számos nemzetközi egyezményhez, mely rendelkezik az alapvetõ emberi jogok tiszteletben tartásáról, és ezen belül is a nemzeti, etnikai kisebbségek jogiról, és a velük szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalmáról.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. évi alapokmánya alapvetõ célként fogalmazza meg az emberi jogoknak és alapvetõ szabadságoknak mindenki részére fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történõ általános tiszteletben tartását.
Az 1948–as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondja, hogy minden emberi lény szabadon születik, és egyenlõ méltósága, joga van.
1950–ben született a Rómában elfogadott Egyezmény az emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl. Az egyezmény azért is jelentõs számunkra, mert a benne szereplõ szabadságjogok megsértése esetén az Emberi Jogok Európai Bíróságához lehet fordulni a részes (az egyezményhez csatlakozó) állam ellen, akár magánszemélynek is.
Megemlíthetjük még az 1966–ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, mely a nemzeti kisebbségekrõl külön is rendelkezik. Kimondja, hogy az olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják, vagy hogy saját nyelvüket használják.
1960–ban jött létre az UNESCO Egyezmény az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrõl. Az egyezmény pontosan meghatározza, hogy mi tekintendõ diszkriminációnak az oktatásban, illetve konkrétan kifejti, hogy milyen módon - különbségtétellel, kizárással, korlátozással és kedvezéssel - valósulhat az meg.
A téma szempontjából érdemes még megemlíteni az 1965–ben New Yorkban elfogadott, a Faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölésérõl szóló nemzetközi egyezményt. Az egyezmény kimondja, hogy a részes államok elítélik a faji megkülönböztetést, és vállalják, hogy a faji megkülönböztetés minden formája kiküszöbölésének és az összes fajok közötti megértés elõmozdításának politikáját minden alkalmas eszközzel haladéktalanul folytatják.
Alkotmány
Alkotmányunk alapján a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvetõ jogait. Ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsõrendû kötelessége. Az Alkotmány XII. fejezete az alapvetõ jogok és kötelességek között szabályozza konkrétan a diszkrimináció tilalmát. Ennek értelmében a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti és társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. Az Alkotmány rendelkezik konkrétan a diszkrimináció tilalmáról is, amikor kimondja, hogy az emberek bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
Ugyanakkor a törvény kimondja azt is, hogy a Magyar Köztársaság a jogegyenlõség megvalósulását az esélyegyenlõtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. Ezzel lehetõséget teremt arra, hogy a leszakadó társadalmi csoportok felzárkózására pozitív diszkriminációs intézkedéseket alkalmazzanak. Jelen pillanatban zajlik a vita például az Oktatás Minisztérium azon kezdeményezésérõl, hogy a roma származású személyek felsõoktatásban való részvételét azzal segítse az állam, hogy számukra az egyetemekre, fõiskolákra való bejutás már alacsonyabb ponthatár elérésénél is lehetõvé váljék. Az úgynevezett pozitív diszkriminációs intézkedés azt jelenti, hogy azoknak a rétegeknek, akik valamilyen szempontból a többségi társadalom tagjaival szemben leküzdhetetlen hátrányban vannak (például a romák), többletjogokat, lehetõségeket adnak, hogy ezzel a lemaradásukat leküzdjék, és azonos esélyekkel induljanak. Jelenleg ilyen intézkedésnek tekinthetõ a roma gyerekek részére adott oktatási ösztöndíjak, melyeket egy bizonyos iskolai átlag elérését követõen kizárólag roma származásúak kaphatnak meg.
Diszkrimináció ellenes szabályozás
Bár hazánkban az emberek különbözõ - faji, nemi, nyelvi, vallási, társadalmi stb. - alapon való megkülönböztetését tiltja a törvény, mégis a valóságban gyakran azt tapasztaljuk, hogy a jogszabályok által elõírt és biztosított egyenlõség nem mindig és nem mindenkire érvényes. A diszkrimináció áldozatai a nemzeti, etnikai kisebbségek tagjai közül leginkább a cigányság körébõl kerülnek ki. Az egyetemeken és fõiskolákon például az egy százalékot sem éri el a roma származású tanulók aránya, és nagyon gyakori az is, hogy ha egy munkára jelentkezõn meglátják, hogy cigány származású, azonnal elküldik. A diszkrimináció visszavezethetõ elsõsorban arra, hogy a társadalomban nagyon sok elõítélet él a romákkal szemben („minden cigány bûnözõ”, „nem akarnak tanulni”, nem akarnak dolgozni” stb.), de a kérdés törvényi szabályozásával is vannak gondok.
Bár az Alkotmány, és ebbõl kiindulva szinte valamennyi jogszabályunk tartalmaz hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezéseket, azonban problémát jelent az, hogy pontosan nincs törvényi meghatározása (definíciója) annak, hogy milyen cselekedeteket tekint a jogszabály diszkriminációnak. Az sincs szabályozva megfelelõen, hogy milyen jogorvoslat (elégtétel) jár a megkülönböztetés áldozatának, illetve milyen szankcióval („büntetéssel”) sújtható a diszkrimináció elkövetõje. Számos külföldi országban egységes, úgynevezett antidiszkriminációs törvény szabályozza az ide vonatkozó kérdéseket. Hazánkban számos jogvédõ szervezet és szakember szorgalmazza már régóta, illetve az Európai Unió ide vonatkozó irányelvei is elõírják, hogy nálunk is hozzon létre a Parlament egy ilyen jogszabályt. Jelenleg úgy tûnik, a kérdés megoldódni látszik, ugyanis az Igazságügy Minisztérium már dolgozik az egyenlõ esélyekrõl szóló hazai antidiszkriminációs törvényünkön. Ez a törvény pontosan meg fogja határozni, hogy milyen esetekben beszélhetünk diszkriminációról, rendelkezni fog arról, hogy diszkriminációs esetben milyen eljárásokat indíthat az áldozat, és elõ fogja írni azt is, hogy az ilyen eljárások során a hátrányos megkülönböztetést elkövetõ, azaz a bepanaszolt félnek kell elsõsorban azt bizonyítania, hogy õ nem követte el ezt a cselekményt.
A kisebbségek jogairól szóló törvény
A hazánkban élõ kisebbségek jogainak védelmére alkotta meg az országgyûlés az 1993. július 22–én kihirdetett, a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVI. törvényt.
Kisebbségnek tekint a törvény minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada élõ népcsoportot, amely az állam lakossága körében számszerû (megfelelõ létszámú) kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétõl saját nyelve, kultúrája, hagyományai különböztetik meg. A törvény értelmében ilyen a bolgár, a cigány, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán népcsoport.
A törvény úgy fogalmaz róluk, hogy a kisebbségek részesei a nép hatalmának, és államalkotó tényezõk. Azaz, ugyanolyan fontos az õ jelenlétük ebben az országban, mint a többségi társadalom tagjaié. Alapvetõ joguk, hogy nemzeti vagy etnikai közösségként létezzenek és fennmaradjanak. Azaz nem az a cél, hogy a többségbe beolvadjanak, hanem úgy éljenek a társadalom többi tagja mellett, hogy megõrzik mellette a saját hagyományaikat, kultúrájukat is. A kisebbségi törvény is tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és minden olyan politikát mely a kisebbség erõszakos asszimilációját (a többségi társadalomba való teljes beolvadását, saját identitásuk elvesztését) célozza vagy eredményezi, kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában korlátozza.
A kisebbségi törvény értelmében a kisebbségek érdekeik védelmére egyesületeket, pártokat hozhatnak létre. Szabadon választják meg saját és gyermekük utónevét, és joguk van arra, hogy anyanyelvük szabályai szerint anyakönyvezzék családi és utónevüket. A kisebbségeket, mint közösséget illeti meg az önazonosság megõrzésének, ápolásának, fejlesztésének, megõrzésének, gyarapításának joga. Joguk van anyanyelvi oktatásban részt venni, a közszolgálati rádióban és televízióban kisebbségi mûsorokat készíteni és sugározni, kisebbségi sajtót mûködtetetni.
A törvény alapján joga minden kisebbségnek, hogy helyi és országos önkormányzatot hozzon létre. Ezek feladata a kisebbségek védelme és képviselete. Problémát jelent azonban, hogy a választójogi törvény értelmében kisebbségi képviselõre is bárki szavazhat, azaz ha egy településen többen mennek el szavazni nem roma személyek, õk fogják meghatározni, hogy ki képviselje majd a helyi cigányságot. Így állhatott elõ az az országosan ismert helyzet, hogy egyik városunkban, Jászladányban a legutóbbi választások alkalmával a helyi roma kisebbségi önkormányzat valamennyi tagja egy kivétellel nem roma származású személy lett.
A kisebbségi önkormányzat önálló jogi személy, független a települési önkormányzattól. Az ún. önkormányzati törvény (1990. évi 65. törvény) rendelkezik arról, hogy a települési önkormányzat köteles a kisebbségi önkormányzatok munkáját segíteni. A kisebbségi önkormányzat a kisebbség helyzetét érintõ bármely kérdéssel megkeresheti a területileg hozzá tartozó közigazgatási szervet. Ezek a közigazgatási hivatalok felügyelik, hogy a települési önkormányzatok törvényesen mûködnek–e. A kisebbségi önkormányzat tájékoztatást kérhet, javaslatot tehet, intézkedést kezdeményezhet. Kifogással élhet a település intézményeinek mûködésével kapcsolatos, a kisebbségek jogait sértõ gyakorlat, döntés ellen, kezdeményezheti a döntés megváltoztatását, visszavonását.
A kisebbségi ombudsman intézménye
A hátrányos megkülönböztetés és a kisebbségi jogok védelmének másik legfontosabb eszköze a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyûlési biztosa (ombudsman) intézményének létrehozása. Az ombudsmani intézmény felállításáról az Alkotmány, és a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény rendelkezik. Az ombudsmant az országgyûlés választja a köztársasági elnök javaslata alapján. A köztársasági elnök a javaslat megtétele elõtt köteles kikérni az országos kisebbségi önkormányzatok véleményét.
Az országgyûlési biztoshoz bárki fordulhat, aki úgy érzi, hogy valamelyik hatóság, illetve közszolgáltatást végzõ szerv (állami, önkormányzati intézmények, iskolák, egészségügyi intézmények, stb.) eljárása során megsértette õt származása, etnikai hovatartozása miatt. Azaz, az ombudsman azt vizsgálhatja, ha valakit egy állami, önkormányzati szerv származása miatt hátrányos helyzetbe hozott, vagy emiatt nem tudta jogait gyakorolni. Abban az esetben indulhat el a vizsgálat, ha más módon (bírósági, rendõrségi eljárás keretében) az ügyet nem lehet tisztázni, és jogorvoslatot (elégtételt) nyerni, illetve az illetõ ezt már megpróbálta, de nem járt sikerrel.
Az országgyûlési biztos egyrészt személyes kérelemre, másrészt bizonyos esetekben hivatalból (azaz kérelem nélkül) indít vizsgálatot. A vizsgálat végén megállapításokat tesz azzal kapcsolatban, hogy történt–e valamilyen jogszabálysértés az ügyben, és megfogalmaz egy úgynevezett ajánlást azzal kapcsolatban, hogy a megvizsgált állami, önkormányzati szerv mit tegyen annak érdekében, hogy a törvényes rend helyreálljon. Az ombudsman ajánlását az érintett szerv nem köteles elfogadni, azonban az ajánlásban foglaltakat köteles megvitatni, és arra valamilyen (elfogadó vagy elutasító) választ adni. Az ombudsmannak lehetõsége van arra is, hogy adott esetben rendõrségi feljelentést tegyen, ha bûncselekmény gyanúja merül fel. Megkeresheti az Alkotmánybíróságot, ha úgy találja, valamely jogszabály alkotmányellenes, ezért azt meg kellene szüntetni, illetve az Országgyûlést, ha valamilyen jogszabály módosítására, vagy létrehozására vonatkozó javaslata van.
Adatvédelem
A kisebbség törvény szerint a kisebbségek tagjainak jogukban áll, hogy kisebbséghez való tartozásukat megvallják, de erre senki sem kötelezhetõ. Arra vonatkozóan, hogy valaki tagja–e bármilyen nemzetiségi, etnikai csoportnak csak önkéntesen lehet adatot szolgáltatni.
A személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, az ún. adatvédelmi törvény alapján a nemzetiségre, etnikai hovatartozásra vonatkozó adatok különleges adatnak minõsülnek. A törvény szerint különleges adatok csak akkor lehet kezelni, ha ahhoz az érintett személy írásban hozzájárul. Ez azt jelenti, hogy senkirõl nem lehet nyilvántartani, hogy milyen kisebbséghez tartozik, vagy errõl adatot szolgáltatni.
A törvényi rendelkezésnek történelmi oka, háttere van. Rossz emlékek fûzõdnek ugyanis ahhoz, amikor még az embereket származásuk szerint tartották nyilván, különböztették meg egymástól. Ezeket az adatokat, listákat tudták felhasználni pl. arra, hogy a zsidó törvényeket kire vonatkoztassák, vagy kik azok, akiket zsidó vagy roma származásuk miatt aztán deportáltak. Ugyanakkor, bár érthetõ a szigorú szabályozás, számos probléma is adódik belõle. Mivel a kisebbségi adatokat kezelni, nyilvántartani nem lehet, gondban vannak azok a kutatók, akik szeretnének felméréseket készíteni mondjuk a hazai cigányság helyzetérõl, de a választójogi törvényen is nehéz így változtatni, elérni, hogy csak az szavazhasson az adott kisebbség képviselõjelöltjére, aki tagja annak a kisebbségi csoportnak. Ma a törvény szerint az számít romának, aki annak vallja magát. A valóságban ebbõl elõállt egy olyan helyzet, hogy pl. egyesek visszaélhetnek a roma ösztöndíjakkal úgy, hogy romának vallják magukat amíg a pénzt megkapják, vagy egy kisebbségi önkormányzatba kizárólag nem romák kerülnek be. Ugyanakkor hiába nem vallja magát valaki romának, ha bõrszíne alapján õt a többségi társadalom tagjai annak tartják, és egyesek emiatt diszkriminálni akarják.
Oktatás
A kisebbségi törvény értelmében ha egy osztályban nyolc tanuló szülõje ezt írásban kéri, köteles az iskola kisebbségi osztályt vagy csoportot indítani. Az oktatási minisztérium (akkori nevén Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium) 1997–ben adta ki azt a rendeletet, mely meghatározza a kisebbségek óvodai nevelésének és iskolai oktatásának irányelveit.
A 32/1997. évi MKM rendelet alapján a kisebbségi óvodai nevelésnek az a célja, hogy amennyiben a szülõ erre igényt tart, gyermeke már óvodás korban, természetesen az életkori sajátosságok figyelembe vétele mellett megismerkedjen a kisebbség anyanyelvével, kulturális hagyományaival, szokásaival.
A kisebbségi oktatás biztosítja a kisebbség nyelvének tanulását, a kisebbség nyelvén való tanulást, a kisebbség történelmének, szellemi és anyagi kultúrájának megismerését, a hagyományõrzést és –teremtést, az önismeret kialakítását, a kisebbségi jogok megismerését és gyakorlását. A kisebbségi oktatás segíti a nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozó tanulót abban, hogy megtalálja, megõrizze és fejlessze identitását, vállalja másságát, elfogadja és másoknak is megmutassa a kisebbség értékeit, erõsítse a közösséghez való kötõdést.
A jogszabály külön rendelkezik a cigány kisebbségi oktatásról, abból a célból, hogy az biztosítsa a cigány tanulók számára a cigányság kulturális értékeinek megismerését, a történelmérõl, irodalmáról, képzõmûvészetérõl, zenei és tánckultúrájáról, valamint hagyományairól szóló ismeretek oktatását. Elõírja továbbá a cigányság helyzetérõl, jogairól, szervezeteirõl és intézményeirõl szóló ismeretek oktatását. E programnak nem kötelezõ eleme a cigány nyelv tanulása, de a szülõk igénye alapján biztosítja azt. A cigány kisebbségi oktatásban kötelezõ a cigány népismeret mûveltségi terület oktatása, a kisebbségi önismeret fejlesztése és a folyamatosan szervezett cigány kulturális tevékenység.
A közoktatásról szóló 1993. évi 79. törvény, ún. közoktatási törvény tiltja a tanulók bármilyen, így nemzetiségi, etnikai alapon való megkülönböztetését. 2003. szeptember 1–tõl lépett hatályba a törvénynek az a módosítása, mely pontosan meghatározza azt is, hogy mit kell hátrányos megkülönböztetés alatt érteni. E szerint hátrányos megkülönböztetésnek kell tekinteni azt, ha a tanulók egy csoportja diáktársaikhoz képest rosszabb körülmények között, esetleg alacsonyabb színvonalú oktatásban részesül, vagy õket kizárják az oktatás valamilyen fajtájából, nem vehetnek részt valamilyen iskolai programban. Az is diszkrimináció, ha a tanulók egy csoportját elkülönítik a többiektõl, pl. a roma gyerekek nem ebédelhetnek társaikkal együtt, külön asztalhoz ültetik õket, stb. A törvény módosítása bevezette a zaklatás fogalmát is, mely szerint hátrányos megkülönböztetésnek kell tekinteni azt is, ha valamelyik tanulót, illetve azok valamilyen csoportját megalázzák, megfélemlítik, emberi méltóságát megsértik, vagy ilyen hatást kiváltó környezetet teremtenek az iskolában.
Állami intézkedések ma a cigányság érdekében
Hiába változott meg a politikai szemléletmód a romákkal szemben, életkörülményeik sajnos a mai napig rendkívül rosszak. Magyarországon a cigányság hátrányos helyzetben van az oktatásban, a munkaerõpiacon és a kultúrában egyaránt. Rendkívül rosszak a lakáskörülményeik, egészségi állapotuk, szociális helyzetük. Az állam különbözõ intézkedésekkel próbál ezen a problémán javítani, több kevesebb sikerrel. 1995–ben Kormányhatározat született a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány létrehozásáról abból a célból, hogy az állam ezáltal is támogassa a hazai cigányság esélyegyenlõtlenségét csökkentõ intézkedéseket. 1999–ben kormányhatározatot hoztak a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló középtávú intézkedéscsomagról. A kormányhatározat megnevezi azokat a területeket, feladatokat, ahol intézkedésre van szükség, és kijelöli azokat a minisztériumokat, melyek ezek végrehajtásáért felelõsek. 2001–ben a kormány szintén kormányhatározatban bízta meg a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt azzal, hogy szervezzen széles körû társadalmi vitát arról, hogy a romákkal kapcsolatos társadalompolitikának milyen irányelvei legyenek. 2002–ben határozott a Kormány a Romaügyi Tanács létrehozásáról.
Ma már gyakorlatilag majdnem minden minisztériumon belül találunk külön romaügyi biztost, és a Miniszterelnöki Hivatalon belül megalakult a roma ügyekért felelõs politikai államtitkárság.
2001–ben az Igazságügyi Minisztérium létrehozta az úgynevezett Roma Antidiszkriminációs Ügyvédhálózatot. A hálózatban dolgozó ügyvédek azoknak a romáknak nyújtanak jogi segítséget ingyenesen, akiket a származásuk miatt valamilyen sérelem, hátrányos megkülönböztetés ér. Jelenleg valamennyi megyében található legalább egy ilyen, a minisztérium által megbízott ügyvéd.
Büntetõ törvénykönyv
Sajnos gyakran erõszakos támadások is érhetik a hazánkban élõ kisebbségeket, közülük is leggyakrabban a romákat (pl.skinhead támadások). Korábban a Büntetõ Törvénykönyv (1978. évi IV. tv.) nem szabályozta külön a kisebbségek elleni erõszakos cselekményeket. Ha valakit bántalmaztak származása miatt, akkor könnyû vagy súlyos testi sértés miatt tehetett esetleg feljelentést, vagy ha ez „csak” szidalmazásban vagy fenyegetésben merült ki, akkor veszélyes fenyegetés vagy becsületsértés miatt.
1996–ban módosították úgy a törvényt, hogy bevezették a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erõszak fogalmát. A bûncselekményt az követi el, aki valakit valamilyen nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz való tartozása, vagy vélt tartozása (amikor csak annak nézik az illetõt) miatt bántalmaz, illetõleg erõszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit megtegyen, vagy ne tegyen meg, vagy valamit eltûrjön. Az elkövetõt öt évig terjedõ szabadságvesztéssel lehet büntetni. Szintén 1996–ban került a törvénybe a közösség elleni izgatás fogalma, mely szerint az, aki nagy nyilvánosság elõtt valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyûlöletre uszít bûntettet követ el, ami miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ.