Lélek-lélek

Hetvenhat éve, 1939. szeptember 23-án halt meg Sigmund Freud. Ez alkalomból tekintsünk be a freudizmus történetébe, mely a századelő legnagyobb hatású elmélete, de üzletnek sem utolsó.

Hitvány söpredék a páciensek hada – mondta bizalmasan Freud mester a tanítványának, Ferenczi Sándornak. Segíteni úgyse lehet rajtuk, csak pénzkeresetre valók, no meg anyaggyűjtésre, amiből tovább épül a grandiózus elmélet. Ötven osztrák korona – ennyi járt a mesternek egy órányi lélekfürkészésért. Bécsbe, a Berggasse 19-be elzarándokolt számos kedélybeteg úriasszony, zaklatott entellektüell. Jöttek külföldiek is szép számban, nekik tíz dollár volt a taksa. Ha valakinek elfogyott a pénze, Freud nyomban abbahagyta a kezelést. Elvégre őt is komplexusok gyötörték: rettegett attól, hogy elszegényedhet. És ugyanúgy küszködött az asszimiláció nehézségeivel, mint a bécsi zsidó középosztály jelentős része. Freud vasárnaponként állandóan gyomorfájást kapott, ilyenkor látogatta meg édesanyját, aki élete végéig csak jiddisül beszélt, és egyre furcsább szokásokat vett fel. Az apa, Jacob szekéren utazó gyapjúkereskedő volt Galíciában, és 1860-ban települt át Bécsbe. Hiába igyekezett beilleszkedni, mégsem vitte sokra. Az asszimiláció során egyszerre kellett elutasítani és befogadni, röstelkedni és öntudatra szert tenni. Az Osztrák–Magyar Monarchia keleti végéből ezrével vándoroltak Bécsbe a zsidó családok. Fiaik társadalmi pozícióban is sokra vitték – számos tudós, újságíró, ügyvéd, orvos akadt köztük –, csakhogy még hiányzott az új identitástudat. De nem csupán ez a réteg küzdött hiányérzettel, hanem a Monarchia egészében – sőt, Európában is – valamiféle modern megváltásra áhítozott a polgárság, főként az értelmiség.
Sajátos megváltó tant teremtett Freud a korszakos kiútkeresésből. A pszichoanalízis kellően tudományosnak tűnt – mégis elég homályos és tágan értelmezhető volt ahhoz, hogy a misztikum vonzerejével is bírjon. Ez utóbbi elég fontos hatóerő a századfordulón, hiszen tömegek fantáziáját mozgatta meg számos zagyvaság: az állati delejesség, a szellemidézés, a jóslás különféle módjai. Az alsóbb néposztályokat vásári mutatványosok borzongatták és szórakoztatták ilyesmivel. Az úri közönség pedig szalonokban figyelte a tudományosodó előadást, a meghökkentő bemutatót. A tenyérjóslás elegáns neve kiromantia volt, a szellemek pedig “mérhető” emanációt hagytak hátra. A vasárnapi újságok óriási tengeri kígyóról, eleven mamutról tudósítottak – és olyan távcsőről, amivel majd egyenként szemügyre vehetjük a Hold és a Mars lakóit. Minden mennyiségben eladhatónak tűnt a tudományos köntösbe bújt fantázia és misztikum.

Eközben pedig mélypontra jutott a 19. század végi ideggyógyászat: a kaszárnyaszerű zárt intézetek gyógyításra alkalmatlanok voltak, pusztán “megőrzésre” szolgáltak. Milliószámra tengődtek nyomorultul a lelki betegek és az elmeháborodottak. Egy francia pszichiáter, Valentin Magnan bedobta a köztudatba a “degeneráció” fogalmát – attól kezdve még nagyobb szégyent és irtózatot váltott ki mindenféle idegbetegség. A Freud-féle pszichoanalízis viszont megbélyegzés nélkül, gondoskodó együttérzéssel fordult mindenféle lelki nyavalya felé – ez az odaadó figyelem jelentette a legnagyobb vonzerőt. Pedig a sikeres terápia ritkaságnak számított. Bizony maga Sigmund Freud is alaposan félrekezelte számos betegét, és élete végéig alig törődött a terápiás eredményekkel.

Hiszti-misztikum
A századvég divatos betegsége a hisztéria volt, mely súlyos esetben hallucinációval, görcsös rohamokkal, bénulással járt. Leginkább a polgárasszonyok szenvedtek tőle. (Érdekes módon a súlyos forma azóta nyom nélkül eltűnt.) Egy bécsi belgyógyász, Josef Breuer – aki Freud kollégája és közeli barátja volt – hipnózissal igyekezett kideríteni a hisztéria rejtett okát. Úgy vélte, ha fokozatosan tudatosítja a pácienssel, mi váltotta ki e rohamokat, akkor a kór megszűnik. Breuernek ez a katarzis-elmélete igencsak megfogta Freudot, és maga is kísérletezni kezdett vele.

Máris megvolt a pszichoanalízis első alapköve: a rejtett okok tudatosítása. A másodikat egy híres francia neurológus, Jean–Martin Charcot szolgáltatta egy futó megjegyzésével, miszerint a hisztéria hátterében “alighanem mindig a szexualitás áll”. Attól kezdve Freud roppant buzgón kutatta a női páciensek rejtett szexuális motívumait. Ha nem talált egyértelmű mozzanatot, belemagyarázással jutott előrébb – amiből könyv kerekedett “Tanulmányok a hisztériáról” címmel. (1895-ben írta Josef Breuerrel együtt.) A mű igazi bestseller lett, a pszichoanalízis pedig a századelő legnagyobb hatású elméletének bizonyult: a társadalomtudományok, az irodalom, a reklám, a film mind-mind felszippantott valamit a freudizmus szelleméből.

Freud szóhasználata, a rejtett motívumok kiderítése, a gyermekkor “élveboncolása” annyira beépült a nyugati civilizációba, hogy ma már kulturális közhelynek számít. “Elfojtás, tudatalatti, Ödipusz-komplexus, péniszirigység” – ezek a kifejezések még ott is jól ismertek, ahol a kommunista ideológia jó ideig buzgón küzdött a polgári lélektan ellen. Akadt ugyan egy szerény kísérlet a leninizmus és a freudizmus összehozására – ennek még József Attila is híve volt –, de 1930-ban Sztálin betiltotta ezt a “burzsoá áltudományt” (akárcsak a genetikát, a kibernetikát és az eszperantó-mozgalmat).

Az átütő siker okainak egyikét-másikát föntebb már igyekeztük kitapogatni. Eszerint a pácienseket az osztatlan figyelem vonzotta a freudi analízisben, a hasadt lelkű értelmiségieket az identitás “tudományos” megerősítése. A gyónás jellegű önleleplezés jól illett a katolikus hagyományokhoz, a szexualitás hangsúlyozása pedig roppant modern volt. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nyíltan lehetett beszélni mindarról – mégpedig a tudomány által bátorítva –, amiről addig mélyen hallgatott az ember. Végül is rendkívül felszabadítólag hatott a századelő szellemiségére, jóllehet a freudi alapgondolat – mai szemmel nézve – meglehetősen konzervatív. Hiszen a teória lényege: napvilágra kell rángatni a tudatalattiban tengődő ösztönéletet, amit alapos vizsgálat után a “tudatos én” parancsnoksága alá rendelünk.

Kiátkozások
A Nobel-díjas orvos, Peter Medawar már jó húsz éve kimondta: “A pszichoanalízis a legelképesztőbb rászedés századunkban.” Richard Webster irodalmár szerint “Freud egy komplett áltudományt alkotott, amit a nyugati civilizáció egyik legnagyobb ostobaságaként kéne leleplezni.” Klaus Grawe svájci pszichológus nagyszabású tanulmányt készített a legfontosabb pszichoterápiai eljárások hatékonyságáról. A freudizmus kései örökösei szinte egytől-egyig siralmas osztályzatot kaptak Grawe-tól. Három irányzat pedig éppen hogy “átcsúszott” a vizsgán (ezek a magatartásterápia, a beszédterápia és a mélypszichológiai módszer). Pedig a freudi iskola többfelé ágazott el, mint bármelyik vallás ezer esztendő alatt.

Haláláig szigorúan őrködött Freud a pszichoanalízis egységén, és kiátkozott minden “elhajlót” meg reformert. Így jártak az olyan nagyok, mint Alfred Adler, Ferenczi Sándor, Carl Gustav Jung, Wilhelm Reich. (Utóbbi az orgazmuselmélete miatt lett kegyvesztett, végül esőcsinálóként tengődött az arizonai sivatagban.) Adlerre még annak halála után is gyűlölködve emlékezett Freud. Így írt egy literátus ismerősének: “Fel nem foghatom az Ön részvétét Adler iránt. Egy ilyen külvárosi zsidó kölyöknek, mint ő, hallatlan karrier meghalni a skóciai Aberdeenben, és bizonyság arra, milyen messzire vitte.”

Ez a merevség akár a veszte is lehetett volna az egész irányzatnak. De az első világháborút követő általános értékzavar, majd a hitleri őrület közepette éppenséggel biztos fogódzónak tűnt a pszichoanalízis. A harmincas években pedig a legtöbb nagynevű európai lélekbúvár az USA-ba emigrált, ünnepelt személyiségek lettek, s elindították a pszichológia virágkorát. Freud 1938-ban érkezett Londonba, ahol államfőnek kijáró tisztelettel fogadták.

Az amerikai emigránsok roppant nagy befolyásra tettek szert, és rövid idő alatt fontos posztokra kerültek a pszichiátriai intézetekben. Pedig a mester mindig óvakodott attól, hogy “igazi” elmebetegeket kezeljen. Tanítványai viszont nem riadtak vissza ettől, és jócskán ártottak is, visszaszorítván a biológiai szemléletű terápiát. Attól kezdve a pácienseket két csoportba sorolták: az egyik terápiára alkalmatlan volt, a másik pedig alkalmas. Az utóbbiak zöme – érdekes módon – iskolázott, középosztálybeli fehér ember. Az alkalmatlanok viszont színes bőrűek, alkoholisták, tanulatlanok, kortól vagy kórtól elbutultak. Ezeken aztán ki lehetett próbálni az elektrosokkot és a homloklebeny-átmetszést (lobotómiát).

Komoly pénzt is hozott Freud azon koncepciója, miszerint élete folyamán bárkinek szüksége lehet pszichoanalízisre. A szakemberek magánpraxist hoztak létre, ahová sorra jöttek a jó jövedelmű páciensek, hosszan elemeztették a lelküket – és szorgalmasan fizették a tiszteletdíjat. A hatvanas évek amerikai nagyvárosaiban már olyan sűrűn sorakoztak a rendelők, mint az ügyvédi irodák. A jenkik ma is analízisbe járnak, ha problémájuk akad, az európaiak viszont csak akkor, ha betegnek érzik magukat. A hollywoodi nagyságok sem maradtak ki a lélekkúrából. Hitchcock több filmjében kulcsszerepet játszik a freudizmus, sőt, pszichológus-krimit is rendezett. Marilyn Monroe másfél évtizedig járt analízisbe! Woody Allent és népes családját pedig időnként tizenegy (!) lélekturkász kezelte. Az amerikai iskola egyébként az elfojtott vágyak kiélésére biztat, ez is magyarázhatja elképesztő népszerűségét.
Európa a tengerentúlról kapta vissza ezt a felhígított, majd modernizáltan újrasűrített lélekelemzést. Az első adagot mindjárt a háború után adták be az öreg kontinensnek. Ma több mint hatszáz (!) különféle terápiás irányzat létezik Európában, megspékelve keleti tanokkal. A klasszikus analízis azonban alig játszik szerepet, mivel roppant sokáig elhúzódhat és fölöttébb kétséges a siker.

A magyar pszichológia sosem ért el akkora tekintélyt, mint az USA-ban, így szerencsére lemaradtunk az egy-egy módszert végletekig hajszoló irányzatokról. Terápiára sem divat járni – beszélni róla még kevésbé szokás –, de azért számos magánpraxis működik, és mutatóba akad néhány kríziscentrum is. Gyakori páciens a szabadfoglalkozású értelmiségi, meg a túlérzékeny művész – elvégre a közhiedelem szerint ők mind egy kicsit bolondok, s talán maguk is elhiszik ezt. Több magyar pszichológus is tapasztalhatta, hogy a “szabadúszó” sokszor csak a mélypont elmúltával megy terápiára. A magyarázat egyszerű: ilyenkor ismét van munkája – és pénze a honoráriumra. Még szerencse, hogy számos kicsiny és közepes lelki válság magától is elmúlik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.