|
|
|
Az édesapám tengerész volt, ő hajózott ezeken a tájakon. De épp azért, mert tengerész volt sosem volt otthon és nem tudott nekem mesélni. Tehát nem is mondhatnám, hogy az ő meséi vittek erre az útra, hiszen éppen azokban az években alig láttuk egymást. Lehet, hogy genetikusan öröklődött a kíváncsiság és oda vágytam én is.
Biztos az is meghatározó lehetett, hogy egy ilyen kis srácot érdekel, hol lehet az apja, és mit is csinál ott. Elképzeli a hajó fedélzetén, a déli meleg tengereken, az indiai kikötővárosokban, Hong-Kongban, Indonéziában, hasonlítani akar az apjára. Lehet, hogy valami gyerekes, de nem tudatos vágyakozás volt, hogy én is ott legyek, ahol ő van vagy olyan legyek, amilyen ő.
Másrészről ott vannak az útleírások is, amik vonzók, érdekesek, egy srác pedig elkezd nézelődni. Ha konok, ha makacs, akkor előbb-utóbb tényleg addig formálja az életét, amíg valóra válik ebből valami. Nálam így történt.
Hogy miért pont Tibettel kezdtem el foglalkozni? Az valamiféle tévedés lehetett. Azt hamar megtudtam, hogy a tibeti irodalom milyen óriási terjedelmű. Terjedelmesebb, ha mindent számba veszünk, mint az egész latin nyelvű irodalom. Én ebben akartam lapozgatni, mint ahogyan az ember azt otthoni könyvtárában teszi. Levesz bármit, bárhonnan, bárhol felüti elmerülhet benne. Azt nem tudtam, hogy a tibeti irodalom nem ilyen, hogy nem lehet benne ringatózni, nem lehet benne úszkálni olyan jóízűen, mint más nyelvű irodalmakban. Ennek nagy része egészen érthetetlen, maguk a tibetiek sem értik. Sok tantrikus szöveg – úgynevezett titkos tanítás – is ilyen, ami csak magyarul hangzik ilyen titokzatosan és misztikusan. Nos, ha az ember nem misztikus, mint ahogyan én sem vagyok az, azt hiszi, hogy valami lilaság, misztikusság miatt nem érti azt, amit olvas. Később aztán rájön, hogy azért nem érti, mert lehetetlenség megérteni. Ezek a szövegek jórészt zagyvák. Nem a misztikusságuk, hanem a minőségük miatt, be kell vallani.
Ez egy nagyon terjedelmes irodalom, de nagyrészt olvashatatlan és rossz. Kevés része a szépirodalom, ami engem leginkább érdekelne. Ugyanis sem a tudós irodalom, sem a bölcselet, sem a teológia, semmi sem mesél arról, hogyan élt valaha ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt valaki Tibetben a világ tetején, és mit gondolt a világról, az életről, amikor bement egy kocsmába, amikor bement egy bordélyba, amikor dalai láma vagy éppen jakpásztor volt. Ezekről, a legszemélyesebb érzésekről, és a világhoz való viszonyukról az embereknek, csak az irodalom tud mesélni. A tudomány művei sohasem ilyenek. Érdemes ez utóbbiakat elolvasni, mert kiderül belőlük a világlátás, a gondolkodási módszer, ami szintén fontos. A legszemélyesebb, a leglényegbevágóbb dolgokat azonban általában a versek és költészet árulja el.