Ösvény: Örkény Antal - szociológus

Nem is tudom, hol hallottam elõször a szociológia szót, de arra emlékszem, hogy akkor, a '70-es évek elején ez nagyon ezoterikusan hangzott. Nem illeszkedett az akkori világ hivatalos szóhasználatába, lehetett érezni, hogy bár már nem „bûnös burzsoá tudomány”, azért nem a szocializmus nagy barátja. '71-ben még gimnazista városi gyerekként úgy gondoltam, hogy nekem vidékre kell menni. Elhatároztam, hogy falukutatást fogok csinálni egyszemélyes kutatócsoportként. A családi kapcsolatok révén elkerültem Szelényi Ivánhoz, emlékszem, ott lakott hozzánk közel, aki nemhogy eltántorított volna, még bátorított is. Nagyon szimpatikus volt, békés, toleráns, ugyanakkor látszott, hogy a világról komoly tudása van, és ez megfogott. A tanácsait követõen elmentem egy kisvárosba, készítettem interjúkat, és úgy gondoltam, hogy én már szociológus vagyok.

Jelentkeztem a bölcsészkarra, ahova nem vettek fel magyar szakra. Jól tették, nagy tévedés lett volna. Elmentem dolgozni az akkor már mûködõ Szociológiai Tanszékre mint inas, hivatalosan úgy hívták, tudományos segéderõ. A tanszék nagyon barátságos hely volt, ahol nem is szociológusok dolgoztak: különbözõ végzettségû, társadalommal foglalkozó szakemberek jöttek itt össze, és párhuzamosan képezték magukat szociológussá, illetve kezdtek képezni szociológusokat. Nagyon kritikus közeg volt, ami nekem akkor mint fiatal gyerek lenyûgözõ volt, és ekkor már tényleg elhatároztam, hogy szociológus leszek.

A következõ évben felvettek történelem-népmûvelés szakra, mert nem jelentkezhettem szociológiára, ugyanis pont abban az évben nem indult szociológia szak. Az akkori egyetemi és politikai vezetés úgyanis azt gondolta, hogy egy évfolyam szociológus bõven elég, és nem is tévedtek nagyot, mert hiszen ezen a szakon gyûltek össze a legradikálisabb, legkritikusabb gyerekek. Lemaradtam tehát, de nem baj, én azért már inasként bejártam az órákra, megbeszéltem a tanárokkal, hogyha majd felvesznek, fogadják el ezt az illegális egy évet, vizsgáztam ugyanúgy, mint a többiek. Három szakosként a leckekönyvben hihetetlen mennyiségû óra szerepelt, nehezteltek is rám a tanulmányi osztályon. Egy idõ után kérvényeztem, hogyha már amúgy is mindent elvégeztem, vegyenek is fel, de csak azt engedélyezték, hogy estin folytassam a tanulmányaimat. Ez persze megint fikció volt, mert továbbra is a nappalisokkal jártam, a nappali szakos órák speciál kollégiumokként szerepeltek az indexemben, és amire különosen büszke vagyok, hogy volt speckoll szigorlatom, ami szerintem egy nem létezõ mûfaj. Amikor végeztem, Huszár Tibor, aki a Szociológiai Tanszék megalapítója és vezetõje volt, rögtön maga mellé vett. Én '72 óta vagyok az ELTE-n, köztünk szólva, abnormális dolog. Innentõl egy „unalmas” szakmai karrier következett, lépdeltem fel a szakmai ranglétrán. '89 táján szakmailag és emberileg közel kerültem Csepeli Györgyhöz, aki már korábban is értékekkel, nemzettudattal és hasonlókkal foglalkozott, és akkor én mint az empírikus szociológiában valamelyest jól képzett ember - empírikusan ugyanis ebben az idõbe még kevesen voltak kiképezve, és legtöbbünk Kolosi Tamásnál egy hétvége alatt tanulta meg az SPSS-t -, kezdtem el vele együttmûködni. Csepeli György szakmailag abban a stádiumban volt akkor, hogy egy elméletileg már összeálló és igen jelentõs életmûvel a háta mögött megpróbálta kiterjeszteni az õ empírikus szempontból „házilagos” módszereit klasszikus szociológiai vizsgálatokká, és ez volt a találkozási pontunk. Ettõl kezdve együtt dolgoztunk, és én is elkezdtem az értékek, attitûdök világát kutatni. Az elsõ közös kutatásunk, ami aztán meg is jelent könyvben (Alkony címmel magyarul és angolul) arról szólt, hogy hogyan éli át és értékeli mentálisan az értelmiségi a rendszerváltást. Ezt követte a társadalmi igazságosság kérdése, és ekkor keztünk a nemzetközi összehasonlítás kontextusában gondolkodni és dolgozni. Jött a nemzeti identitás, majd a kisebbségek mint kutatási téma, és ebbõl lett a Kisebbségszociológiai Tanszék. Ez akkor koncepciójában egy merõben új dolog volt. Egy idõ után ugyanis fontosnak éreztük, hogy legyen nemzetközi diákság, jöjjenek külföldrõl tanárok, az egész oktatási rendszer legyen átjárható, és szûnjönk meg a nemzeti bezártság, amely a tudományon belül amúgy sem releváns, és már korábban sem létezett.