|
|
|
Az autóimat is nagyon szerettem, és szeretem. Nagyon szerettem a szocialista autóimat: elõször volt egy kis Polskim, halál dodzsem volt, ha egyszer elindult, nem lehetett megállítani. Akkor voltak utoljára karamboljaim, ráadásul mindig el is romlott. Utána volt egy Zsigulim, már szervófékje volt, imádtam, aztán egy barátom széttörte. Jött a rendszerváltás, jöttek az elsõ nyugati autók… Elõször mindig használtak voltak, egyik elsõ egy Reanult 5-ös volt Belgiumból, aztán ahogy korosodtam, rangosodtam, kipróbáltam életem elsõ új kocsiját, késöbb meg egy légkondicionáltat... Most már nincs különleges igényem: az autó sok mindent kifejez az ember státuszából, sok feszültséget okozhat, és mára meg lett az a középkategóriás autóm, ami sok mindent tud, amit nagyon szeretek, de nem olyan különleges, hogy megkülönböztetettnek érezhessem és éreztessem magam.
Nagyon szeretek utazni, és erre szerencsére volt is lehetõségem. Nagyon szeretem Amerikát. A '80-as évektõl tudományos kapcsolataim, szakmai munkáim folytán gyakran mehettem oda. Az Amerikai Egyesült Államokat fizikailag valószínûleg jobban ismerem, mint a legtöbb amerikai. Sokat utazgattam, éltem is kint többször hosszabb ideig. Ha amerikai diákokat tanítok, sokszor kiderül, hogy több helyen voltam, mint õk. Amerika nekem a dolgok esszenciája: természeti látványban ennyi csoda egy helyen talán nem is létezik másutt, ugyanakkor a modernizáció sûrített megjelenítése a városaival, a technológiájával, az élet minõségével, és végül egy szélsõséges de konzisztens gondolkodásmód és stílus, ami sokszor még számomra is idegen, másfelõl viszont nagyon is közel áll hozzám.
Nagyon szeretem a tengert. A '80-as években már a gyerekemmel jártunk rendszeresen Jugoszláviába, és talán éppen ezért máig is úgy érzem, hogy a jugoszláv tenger a világ egyik legszebb tengere. Ma az a bája, hogy képes megõrizni a '80-as éveket: a mindennapi életben még mindig ugyanolyanok, mint akkor voltak, ami paradoxon, mert akkor õk voltak Kelet-Európában a legnyugatibbak. Egy retro utazás, ha oda látogatok. A tenger pedig az állandosult csoda.
Szeretem a virágokat, a szobanövényeket. A kertekben általában virágokat telepítenek az emberek, de annak az a baja, hogy elvirágzik. Bosszantó, hogy kinyílnak, aztán általában néhány hét multán vége a szezonnak. Az orgona a legbosszantóbb. A szobanövényeket szeretem, mert azok örökzöldek, sokfélék, és azt érzem, hogy meghálálják a gondozást.
Szeretek moziba járni. Ez még a '70-es évek szubkultúrájához megy vissza, ahol a mozi volt a nagy forradalom. Már akkor kialakultak azok a mozik, amelyek szisztematikusan a legjobb nyugati filmeket játszották. Ilyen értelemben a kádárizmusnak megvolt az a paradoxona, hogy megjelentek a könyvek, jöttek a filmek, miközben szellemi diktatúra volt. Egyetemista koromban minden hétvégén nagy filmsorozatokra jártunk, ezeket néztük éjjel-nappal. A Toldi moziba és az Egyetemi Színpadra jártunk, és volt egy fantasztikus tanárom a népmûvelés szakon (alacsony presztízsû, de nagyon jó szak volt, sok kedves, „deviáns” ember tanított itt), Király Jenõ, õ a kommersz filmeket szerette, ami akkor nagyon deviánsnak számított, és nem pusztán politikai értelemben, de értelmiségi körökben is, hiszen akkor a francia újhullám, a svéd filmek, a kelet-európai avantgard voltak divatosak. Király Jenõ az amerikai kommersszel kezdte, aztán elõszedte a kelet-európai kommerszet, nevezetesen Nicolescu-t, Caucescu fõ filmesét, a román gengszterfilm megalapítóját, aki maga játszotta a fõ gengsztert filmjeiben, minden film végén meghalt, majd feltámadt a következõben. Õ mint a párt tekintetében biztos státusszal bíró ember minden filmet megnézhetett, valószínûleg látta a Bonnie és Clyde-ot, és úgy gondolhatta, milyen jó lenne ez Romániában is. Az nem jó, ha megveszik, mert nyugati métely, de kellenének román kalandfilmek. A kulcskérdés az volt, hogy hol lehet megtalálni ennek a mûfajnak a terét, hiszen a szocializmusban nin gengszter, és rájött arra, hogy a II. világháború és az utána következõ zavaros idõszak a legjobb, az már modern városi társadalom, ebbe helyezte bele a gengsztertörténeteket. A banditák alkonya volt az egyik klasszikus..., de volt még sok más is, és egy egész féléven keresztül ezeket néztük. A szeretetem máig megmaradt a mozi iránt, mozirajongó vagyok. Ennek mindenféle életmód okai is vannak, hiszen ha az embernek gyerekei vannak, akkor a színház nehezebben megoldható, bár a színházzal egyébként is problémáim vannak mint mûfajjal. A film a mai napig elvarázsol, és ragaszkodom a szocializációmhoz, hiszen továbbra is nagyon széles sávban mozog az ízlésem.