Fuldoklás

A nyári szünet még csak napok óta tartott. Az évzáróról beszélgettünk, és tervezgettük mennyi mindent csinálunk majd. A hőség tombolt. Az ágyon ugráltam, Noémi az asztalon ült, lábait lóbálva.

A fiúról meséltem, aki az évzárón a szigorú sorokban bohóckodott és tátogva akart valamit tudtomra hozni. Nevettem mert a heves artikuláció olyan vicces volt, hogy el is felejtettem a szoros egyenruhámat, és ki akart buggyani számon a kacagás. A fullaszó meleg átjárta a testemet. Az idegszálak remegtek a fülledtségtől, és arcunkon a bágyadt tekintetet próbálta legyőzni a közelgő szabdság gondolata.Alacsony volt, világos hajú. Sokszor néztük egymást egész tanévben. Egyszer majdnem egy órán keresztül, az U alakú épület ablakaiból.

Az évzáró sablonszövege befejeződött, a viháncoló tömeg oszlani kezdett. Rengeteg kaland várt ránk, így mindenkinek sietős volt. Felém tartott, az embereket félretolva. Gyöngyözött homolokán a korai nyár.

– Hol laksz? – én csak csodálkoztam, miért kérdi – Meg szeretnélek látogatni.
– És most meg akarod jegyezni a címem?
– Igen. El fogok menni hozzád.

Elárultam neki, és bár előtte sosem beszélgettünk, valami megmozdult a gyomrom tájékán. Az adreanlin hihetetlen dolgokat művel a testtel. Egész hazaúton rá gondoltam, de nem hittem, hogy eljön.

És most ott ugráltam az ágyon, nevettem, a vér cikázott az ereimben. Az ablakon beömlött a fény, a nyár hangjai, és most a nagymamám hangja is.   Kinéztem az ablakon és felfelé bámult rám az a szürke szempár, amiről nem hittem, hogy szeptember előtt látom még.

– Hát itt vagyok!- mondta a hatalmas szalmakalap alól. Akkor láttam, mezítláb van. A kezeiben hozta szandálját. A döbbenettől megnémultam , és hitetlenkedve néztem rá.

Amikor ketten maradtunk, a falnak dőlve ült mellettem az ágyon. A tenyerét a tenyeremhez szorította. Egyforma kezünk volt. Furcsa dolgokról beszélt, és furcsa dolgokat csinált. Rajzolt a nyakamra, és néha nagyokat nevetett. Egy olyan világ szele csapott meg, amiről nem tudtam, hogy létezik. A vibráló levegőtől, vagy az illattól szédültem? A repülésről beszélt és Pink Floydot hallgattunk. Azt mondta, szép vagyok, régóta figyelt. A varázslat nem akart elmúlni. Azon a délutánon életem legkülönösebb perceit éltem át. Az emlékeimben furcsa fények és illatok jutnak eszembe. A nyár sűrű illata, és a szikrázó levegő.

Sokáig ültünk így. Nagyrészt ő beszélt, én tágra nyílt szemekkel szívtam magamba a különlös délután minden percét. Az ajkamon egy vonatjeggyel játszott. Rettentő csiklandós volt, és ez nagyon tetszett neki.

Annyira belefeledkeztünk a sok újdonságba, hogy megriadtam, amikor hallottam, hogy valaki jön. A barátom volt. Ő a szerelmemnek hitte magát, de nem jelentett sokat. Sosem éreztem iránta többet, mint baráti szeretetet. Kirohantam elé, hogy ne bent érje meglepetés. Fel volt dúlva, bár kezet fogott a betolakodó idegennel.

Aztán a szürke szemű elment. Az utcára vele mentem. Ahogy állt, és nézett, megrohant az érzés, hogy nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarok visszamenni abba a szűk szobába, ahhoz a kellemetlen emberhez! Azt kérte, holnap én látogassam meg. Megígértem.

A vádló szavak, a kiáltások leperegtek rólam. Nem zavart a bánata, nem zavart a szúrós tekintete, a zavara, és a fájdalma. El kellett folytanom a mosolyom. Alig vártam, hogy elmenjen. Örökre.

Amikor kilépett, hihetetlenül szabadnak érezetem magam. Ilyen boldogságot nem éreztem még, pedig már majdnem 16 voltam. Hogy legyőzzem a bennem háborgó tengert, biciklire ültem és a nyári estében erőn felüli gyorsasággal száguldottam, miközben közben teli torokból énekeltem.

Az ismeretlen boldogságba az ember talán bele is tud fulladni?

Az éjszaka denevérek szárnycsapásaitól volt zajos. Az ágy puhasága, a levegő illata, a falvédő az ágyamnál, mind-mind új életre keltek ezen a délutánon. Nem bírtam betellni a varázslattal. Százszor gondoltam végig azt a napot. A tárgyaknak megváltozott a felülete, az anyaga. Az érzékeim mintha új világba zuhantak volna. Végigtapogattam mindent, és nem tudtam betelni a tapintás gyönyörével.

Reggel arra ébredtem, nem emlékszem az arcára. Akárhogy erőlködtem, nem tudtam felidézni a szemét, a száját…Félelmetes volt.

A vonatnál már várt. Zavarban voltam, a gyomrom gombócban, a tenyerem izzadt. Vajon most kell puszit adni, vagy csak barátok vagyunk? Ő megpuszilta az arcomat. Akkor először. Aba, a kutya elénk szaladt. A konyhában hallgattam, vajon meddig ping-pongoznak a szomszédok?

Az emeletre mentünk a szobájába. A hajammal játszott, a nyakamba csókolt. Az illata olyan volt, amilyet még sosem éreztem. Eltelt vele a testem. Nem csak az orrom, a gyomrom, a bőröm, a lelkem. Azt hiszem még öreg koromban is emlékezni fogok arra az illatra.

Egy verset mutatott, zenét és egy regényt is. Nem tudtam hogy egy életre kapom mindezt. Nem tudtam, hogy az a vers, örökre az agyamba vésődik, az a könyv lesz, amit minden nehéz, és minden boldog pillanatomban kézbe veszek. A zene pedig éjszakákon át visszhangzik majd a fülemben. A kincseket marékszám szórta a lábaim elé, és én nem győztem felszedni őket. Akkor este olyan boldogan mentem haza, hogy csak otthon hasított belém a gondolat, ez nem lehet a valóság. Az álom és az ébrenlét határán lebegtem egy teljes hónapig. Elutazott, és ahogy a napok teltek egyre inkább úgy éreztem, érzékeim és a képzelet gonosz játéka volt minden. Nem emlékeztem az arcára, nem emlékeztem a zenére. De minden éjszaka, mikor az álom közelített, meghallottam a zenét, amit nappal már nem tudtam előhúzni agyam redőiből. A reggel volt a jéghideg eszmélés,az éjszaka a megváltás.Egy napon az asztalomon egy szál szárított rózsa várt. Nem hittem a szememnek. Hazajött, és első útja hozzám vezette. Akkor kezdődött, azon a nyárvégi napon életem legfelkavaróbb szerelme. A zsigerek táncot jártak, a józan ész tovatűnt. A három hónap, amit az élet minden különösebb indok nélkül ajndékként adott, egy életet határozott meg. A kínokat, amiket aztán átéltem azt hittem fizetségként kell kiállnom. Akkor már a bánattól fuldokoltam. A legszebb szenvedés volt, amit ember kiállhat. Mert ma már tudom, hogy amit kaptam sokkal több volt, mint amit visszafizettem.

Csak erre nehogy más is rájöjjön.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.