Milyen alapon használjuk? – 10 éves az Oktatási Jogok Biztosának hivatala
Sokat emlegetjük: válságban vannak idehaza a demokratikus intézmények, elvesztették a rendszerváltáskor közjogilag kialakított társadalmi szerepük tartalmát, elbizonytalanodtak, kiüresedtek a keretek. Az állampolgári bizalom és jogkövetés hol a szatíra, hol a groteszk műfaját ölti magára. A politika hatalmi meccseiben a politikai diskurzus játékszereivé válnak az állampolgári alapjogok, morális és szakmai felháborodást keltenek köztisztviselők és közjogi méltóságok megszólalásai. Mi a szerepe ebben a helyzetben az ombudsmani hivatalnak, mit tehet, és mit nem tehet az ombudsman, mire szolgál az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala?
Aáry-Tamás Lajos
A történeti visszatekintésen túl az ombudsmani hivatal aktuális közpolitikai és lehetséges szakmai mozgásterének kérdéseit járták körül a 10. évfordulójához érkező Oktatási Jogok Biztosának Hivatalát ünneplő konferencia előadói. Megalakulása óta Aáry-Tamás Lajos vezeti és fémjelzi az Európában egyedülálló intézményt. Meghívottjai között hajdani egyetemi tanárai, majd kollégái, barátai – Bihari Mihály, Kukorelli István, Kállai Ernő, Varga Zs. András – méltatták és gondolták tovább a hivatal jövőjét, lehetőségeit.
Az ombudsmani hivatal honlapjáról letölthető éves beszámoló önmagáért felel. Én most kizárólag egy elméleti kérdésről írok, melyre beszédeiben több előadó is utalt: milyen alapokon működik a hivatal (a közjogi legitimáción túl), hogyan teremtik meg Aáry-Tamás Lajos és kollégái azt a diskurzust, melyben – lassan ritkaság számba menő szervezetként Magyarországon – érvényes hangon tud megszólalni, működni az intézmény?
Aáry-Tamás Lajos bevezetőjében az intézmény sokszintű társadalmi beágyazottságáról beszélt: az emberi és szakmai támogatásról, a figyelem és korszerűség megőrzésének zálogairól, a már létező ombudsmani minta nyújtotta segítségről, a hivatal és a mindenkori kormány kooperatív kapcsolatának kérdéséről. Intézményvezetési szempontból az első feladat mindig azonos volt: elérni, hogy a szakmai függetlenség az oktatási miniszterek számára ne veszélyforrás, hanem jól működő jelzőrendszer legyen. Folyamatosan szavatolni kell a biztonságos munkavégzéshez, a szakmaisághoz nélkülözhetetlen erőforrásokat, hagyni kell a hivatalt autonóm szervként működni. Közintézményként elvárható a hivataltól, hogy ne a személyes kvalitások és a hozzáállás, hanem a demokratikus berendezkedés komolyan vétele legyen az alapja az ombudsmani hivatal működésének – a jogok betartása, a hatékony jogérvényesítés. Igaz-e ez? Elég-e ez? Mitől működik a jog és az azért felelős ombudsmani hivatal? Vagyis: mi a jog és az etika kapcsolata? Elég-e ma Magyarországon, ha kiépítjük, és fenntartjuk a demokratikus jogrendet – beszéljünk akár a hivatalról, akár az iskolákról?
Amikor a Kurt Lewin Alapítvány a 2000-2001-es tanév során az iskolai jogok területén végzett országos kutatást az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala megbízásából, interjúrészletekkel gazdagon ellátott esettárat mutatott be az iskolai demokrácia, a jogkövetés és jogérvényesítés szocializációs gyakorlatából, melyben az összekacsintásos jogalkalmazástól a fegyelmi tárgyalásig számos jelenség bemutatásra került. Az életkorral mindenki megszerzi a választópolgári jogosítványt, azok a gyerekek, akikről az akkor felvett interjúrészletekben olvashatunk, akiket antidemokratikus gyakorlatok egész hálója vett körül, mára már szavazópolgárok – felelős döntést hoznak a hogyanról.
Miért ilyen kényes a kapcsolat a mit és a hogyan között? Az előadások tanúsága szerint a jog és az etika egymáshoz fűződő viszonyához kapcsolódó, ezen Arisztotelész óta újra és újra középpontba kerülő kérdésre most ismét meg kell adni saját válaszunkat. Újra megfogalmazódott az elvárás: legyen értékalapú az állampolgári nevelés – azonban élesen különbözzön az ideologikustól. Az iskolai szocializációtól, állampolgári neveléstől elvárt értékek: az állampolgári részvétel, a jogok és kötelességek rendszere; az aktív állampolgárság, a közügyekkel foglalkozó, azért felelősséget vállaló, abban nem csak érintett, de érdekelt állampolgár. Az iskolai demokrácia, a demokratikus iskola megteremtése, támogatása, kontrollja az ombudsmani hivatal feladatkörébe (is) illeszkedik. Ami azonban kényesebb kérdés: a cél jobb polgárt, hazafit és embert nevelni – hangzott a konferencián. Vajon igaza van az előadónak, és ismét igény lenne a hazafivá nevelésre, az állampolgárság normatív megfogalmazására?
Érzékeny fogalmak ezek: aktív állampolgár, honpolgár, hazafi. A különbségek nagyok, az iskola felelőssége óriási. Az értékalapú és az ideologikus elhatárolása alapvető kérdés, ám máshogy is megjelenik ez a tematika időről-időre az oktatás világával foglalkozó szakmabeliek, politikusok, értelmiségiek diskurzusában: legyen-e társadalomismeret/etika/vallás óra az iskolában vagy elég, ha az iskola hétköznapi tevékenységében – az úgynevezett rejtett tantervben – működnek ezek az ismeret- és eszközrendszerek?
Az iskolai állampolgári szocializáció minden esetben érték alapú mintát nyújt, a laissez faire és az autoriter éppúgy, mint a demokratikus. A különbség a hatalmi viszonyok szerkezetében azonban alapvető: vajon kinek a joga és felelőssége e hogyan eldöntése? Kijelölhet-e valaki – és ha igen, ki és mi alapján – egy olyan normarendszert, mely szerint hazafinak számít valaki egy jogállamban és mit jelent Magyarországon, 2010-ben ez a kérdés? A hazafiság fogalma rendkívül diskurzus-érzékeny. A gyakorlat szintjén az iskolák jelentős részében nincs még jogegyenlőség, az integrációs programokban sem azt nem tisztázták az érintettek, hogy kik is azok, sem azt, hogy mibe is szeretnék integrálni az intergrálandókat…(sic!). E kérdések tisztázásához demokratikus keretek kellenek, aktív állampolgárokkal. Kukorelli István szavaival: „Akkor alakulhat az ország a polgár államává, ha magáénak érzi, ismeri és nem fél tőle”. A hazafiság személyes viszony, melynek megéléséhez a demokratikus szabadságjogok nyújtják a legbiztosabb keretet.
