„ A ketrecbe zárt tigris a legvadabb” - Underground kultúra a diktatúrákban
Mi a közös a jelenkor kubai rockzenészei és a 80-as évek NDK avantgard divatszcénájának képviselői között, akik más földrészen, más évtizedben, más művészettel foglalkoztak? Életmódjuk, öltözékük, ízlésük, értékeik fényévekre állnak egymástól. Mindez mégis egy közös ponthoz képest kerül meghatározásra, az államszocializmus egysíkú diktatúrájához képest, amibe korántsem kívánnak belesimulni. A Verzió Filmfesztiválon vetített „Divatdiktatúrában” és „Dübörgés Kubában” című filmek ebbe a két világba nyújtanak betekintést, megmutatva a diktatúrák valamint az alternatív kultúra különböző színeit, társadalmi vonatkozásait.
A kubai utcákon a salsa ritmusára vidáman táncoló, zenélő emberek képe a legtöbb emberben sokkal romantikusabb, vonzóbb érzéseket kelt, mint a kelet-német betonmonstrumok látványa tudatosan vonuló német munkások szürke soraival. Pedig voltaképpen mindkét ízlés és életmód, saját hazájában felülről támogatott, kizárólagosságot célzó kényszer. Az átlagostól eltérő hajviselet, disszonánsnak tűnő hang, provokatívnak nevezhető szó vagy ruhadarab egyik rezsim szemében sem elfogadható. A diktatúrák ízlésterrorja azonban mindenütt rejt kisebb nagyobb kiskapukat, amelyek az alternatív művészetek kibontakozására adnak lehetőséget. A szabadság szintjei azonban, ahogy a demokratikusként aposztrofált rendszerekhez hasonlóan a diktatúrákban is eltérő. A 80-as évek NDK-ja a keleti blokkon belül is elszigetelődött a nyugat felé nyitó Gorbacsov hatalomra kerülésével. 1985 és '89 között igen hűvössé vált a viszony a reformpárti szovjet és a konzervatív kommunista NDK-vezetés között. A német film a politikai folyamatok bemutatásával nem foglalkozik, a felvonulások képei, azonban, színes, különböző alakzatokba rendeződő emberek tízezreivel, egyértelműen inkább a magyarországi ötvenes éveket vagy Kína közelmúltját idézik, mintsem az „emberarcú” szocializmust. A filmben megszólaltatott, jelenleg 50 év körüli személyek a Fal leomlása előtt underground divattervezőként, fodrászként vagy éppen modellként számos alkalommal ütköztek rendőrségi ellenállásába, amit főként öltözékük, viselkedésük, performanszaik váltott ki, verbális politikai üzenetet, kritikát ugyanis nem fogalmaztak meg munkájukban. A görbe tükör, amit a szürke, plasztik kelet-német valóságnak mutattak, pont elég volt ahhoz, hogy felhívják magukra a rendszer titkosrendőrségének a figyelmét is. Ugyanakkor többük tehetségük, vagy éppen tetszetős külsőjük miatt a szocialista mainstream divat valamint filmes szcénában is megkerülhetetlen volt, amelynek határait belülről kezdték feszegetni. Így, például, az egyik megszólaltatott, a Fal leomlása előtt pár héttel, utolsó NDK-s tévéjátékába abroncs szoknyás striptease-t csempészett be. Mindennek köszönhetően a lázadók igazából aranyifjak módjára élhettek. Visszaemlékezésük szerint havi 4-5 napot dolgoztak csupán, a többi idejüket mulatozással, extrém ötletek megvalósításával tölthették.
20 évvel később a kubai zenei életben korántsem simítható össze ennyire az államilag támogatott az undergrounddal. Bár a németek közül is volt olyan, aki rövidebb időre rács mögé került, a kubai énekest, aki számaiban előszeretettel kritizálja Castro rezsimjét, nemzetközi sikert arató videója után, koncepciós perrel, két évre ültették le, és édesanyját is eltávolították a munkahelyéről. A megalkuvást nem ismerő fiatal zenekara számára sem fellépni sem lemezt megjelentetni nincsen lehetőség. A média sem ad hírt az ehhez hasonló kezdeményezésekről. Míg külföldön komoly rajongótábora van már a formációnak, Kubában alig ismerik őket. A hagyományos zenétől eltérő heavy metal vagy éppen rap nagyon új műfajoknak számít még a szigetországban, ahol néhány évtizede egy rock lemez birtoklásáért is évekre ítéletek számos állampolgárt. Azt, hogy a Fidel után Raul Castro által továbbvitt kubai rendszer meddig tartja még magát, nehéz megbecsülni, ahogyan azt is, hogy az underground zenészekkel mi történik majd ezután. Sztárok lesznek saját hazájukban, vagy az általuk megénekelt témák aktualitásának megszűnése folytán zenéjük is érdektelenné válik.? Nem tudhatjuk. A kelet-német tervezőről, fodrászról viszont tudjuk, hogy a Fal leomlása után rangos díjakat kaptak, illetve olyan látogatók érkeztek hozzájuk, mint Jean-Paul Gaultier. A díjnyertes művészek stúdiói azonban nem voltak elegáns szalonok, és a későbbiekben sem váltak azokká. „A tigris is sokkal vadabb egy ketrecben, mint a dzsungelben” – állítja az egyik megszólaló. A térség kulturális központjává váló Berlinben egyikük sem vált sztárrá, sőt többen közülük gyökeresen új életet kezdtek.
Nehéz megítélni, hogy a diktatúrák által szült alternatív kezdeményezések mennyiben csupán tünetei, illetve elősegítői a rendszerek összeomlásának. Ugyanakkor a demokratikus piacgazdaság kulturális mechanizmusába ritkán tudnak nagyobb zökkenők nélkül bekapcsolódni és sikereket elérni azok a művészek, akiknek vitathatatlanul a kommunizmus volt egyik fő múzsájuk, még ha gyűlölt múzsa is.
6. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
