Szocháló: Szocháló

A szegénység pszichológiai vonatkozásai

2003-07-11

Elõre kell bocsátanom, hogy nem a szegénység pszichológiai okait keresem. Felettébb elavult, sõt elõítéletes nézeteket terjesztenék, ha ezt tenném. A modern szociális munka már legalább fél évszázada meghaladta a szegénység pszichopatológiai szemléletét, mely az áldozatok vádolásához vezetett. Világosan kell látnunk, hogy a szegénység társadalmi tény, társadalmi összefüggésekbõl következik. Semmiféle pszichopatológiai jelenség nem vezet okvetlenül szegénységhez. Még akkor is így van ez, ha a kukázó hajléktalanok jó része pszichiátriai beteg. Még akkor sem gondolhatjuk, hogy aki szegény, az maga tehet róla, ha valóban ismerünk olyan embereket, akik visszautasítják a segítséget, és inkább élnek a szélsõséges nyomorban, semmint hogy felhasználnák a szociális gondoskodás által nyújtott lehetõségeket. Ez utóbbiak nagyon kevesen vannak, és esetükben is elég nehéz eldönteni, hogy nem a segítõ valamiféle "ügyetlensége", hozzá nem értõ viselkedése teszi–e lehetetlenné a megfelelõ segítõ kapcsolat kialakulását. Tehát ha vannak is olyanok, akik maguk választják a nyomort, ezek a szabályt erõsítõ kivételeknek tekintendõk, és nem magának a szabálynak.

De azt a látszatot is el szeretném kerülni, hogy a szociális szolgálatok minden esetben tudnák a megoldást azokra a szélsõséges helyzetekre, melyeket a nyomor teremt, vagy hogy elégségesek volnának azok az eszközök, melyek rendelkezésükre állnak, hogy legrászorultabb klienseiket kivezessék a nyomorúságból. Azok az esetek, melyeknek alapján a tanulmány téziseit megfogalmaztam, túlnyomórészt a szociális munkások legreménytelenebb ügyei közé tartoznak. A szegénység – mint tudjuk – nemcsak az anyagi javak hiányát jelenti. Kirívóan egyenlõtlen a hozzájutási lehetõség társadalmunkban nemcsak a jó, vagy legalábbis elfogadható lakáshoz, a megfelelõ étrendhez és ruházkodáshoz, hanem a megfelelõ támogatórendszerhez, a veszélyektõl mentes, vagy legalábbis nem túl veszélyes fizikai és társas környezethez, a diszkriminációtól mentes intézményekhez, a forrásokhoz való hozzájutást és a civilizált életvitelt lehetõvé tevõ tudáshoz, és így tovább. Nagyon "polgárbarát" szociálpolitika kellene ahhoz, hogy elmondhassuk: a szociális munkások legalább megközelítõleg képesek minden rászorulót ahhoz a bizonyos "kielégítõ egyensúlyi helyzethez" hozzásegíteni. Józanul mindig csak "kielégítõ egyensúlyi helyzeteket" igyekszünk elérni, nem "optimális" vagy "jó" helyzeteket. Jelen feltételeink között pedig a kielégítõ egyensúlyi helyzetek csak a veszélyeztetettség minimalizálását, de nem a stabil biztonságot jelentik.

Azt a végkövetkeztetést is szeretném elkerülni, hogy mindenrõl a szívtelen társadalom tehet. A szociális munkások természetesen elkötelezetten vallják a "segíts magadon, az Isten is megsegít" elvet, sõt a "segítsetek magatokon" elvét is. Sokat tanultunk az utóbbi idõkben a kirekesztettséget elszenvedõk önszervezõdõ közösségeitõl. Ezért került a szociális munka gyakorlatát megújító legutóbbi törekvések középpontjába a társadalom minõségének és az állampolgárok jogainak kérdése. A társadalom minõsége azon múlik, hogy mennyire növelhetõ a társadalom integráltsága, azaz mennyire csökkenthetõ az a kirekesztettség, melyet a társadalom tagjainak bizonyos csoportjai állampolgári minõségükben megélnek. Azaz mennyire növelhetõ ezen csoportok jogérvényesítõ esélye. Ezek a kérdések pedig mindig csoportokról szólnak, nem atomizált egyénekrõl. Az egyénekrõl a csoportokra és közösségekre átvitt hangsúly viszont megváltoztatja a szociális munka módszertani repertoárjának összetevõi közötti viszonyt. Ez azt jelenti, hogy a pszichológiai módszerek háttérbe szorulnak a csoportos és közösségi módszerek mellett. Bár az is természetes, hogy a pszichológiai módszerek továbbra is integráns részét képezik a szociális munka beavatkozási repertoárjának, és a csoportos illetve közösségi módszereknek is vannak rendkívül fontos pszichológiai hatásai, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül a segítõ folyamat megtervezésekor. De tény, hogy a modern szociális munkában kevesebbet kiáltunk pszichológusok után, ahogy a pszichoterápiás módszereket is kevésbé használjuk, mint korábban.

Mindezek után az elõadás mondanivalóját három csomópont köré szerveztem. Az elsõ részben a kiilleszkedés és kirekesztettség helyzetében élõ emberek esetében tapasztalt jelenségek értelmezéséhez felhasznált szakirodalmi fogódzókat ismertetem, a másodikban azt írom le, hogy a kiilleszkedés folyamatában hogyan változik meg e folyamat elszenvedõje, hogy olyan pszichés felépítést hozzon létre, mely hatékonyan segíti a kiilleszkedés jelentette szélsõséges helyzethez való alkalmazkodást. A harmadik rész a folyamatosan a kiilleszkedési zónában élõ családok és egyének túlélési stratégiáit tárgyalja, és ezek hatását gyermekeikre. Ez a rész arról szól, hogy miképp lehet élni bármiféle társadalmilag elfogadott "tõke" nélkül. A dolgozat záró részében arról fogok írni, hogy milyen elvek alapján dolgozik a modern szociális munka a szegény sorsú kliensek segítésében.

Szakirodalmi fogódzók

Mivel a szegénység problémáját elsõsorban a társadalmi integráció zavarának tekintem, az elõadás során a tartós szegénység kapcsán kiilleszkedésrõl, a kiilleszkedési zónában élõ egyénekrõl és családokról beszélek, szemben a többségi társadalom beilleszkedett népességével. Ezek a Robert Castel által kidolgozott elméleti keret kifejezései. A társadalmi integráció értelmezésében Castel az integráció és a kirekesztés folyamatszerûségét hangsúlyozza. A "társadalmi hovatartozás" három dimenzióját határozza meg: a munkát, a kapcsolati hálót (közösségi beágyazottságot), és ezzel szoros összefüggésben a kultúrát. A társadalmi integráció szempontjából három zónát különböztet meg: az integrációs zónát, amelyben az egyéneknek, csoportoknak és közösségeknek mind közösségi kapcsolataik, mind a munka szervezetében elfoglalt helyük biztos; a sebezhetõségi zónát, melybe azok tartoznak, akik a beilleszkedésnek egyik vagy mindkét tengelyén bizonytalan helyzetben vannak; illetve a kiilleszkedési zónát, melybe azok tartoznak, akik munkanélküliek és kapcsolatnélküliek is egyben.

Mivel a mindennapi a gyakorlat során felmerült problémákat igyekszem értelmezni, a fenomenológiai vizsgálat szabályai szerint járok el, azaz sok eset megfigyelése alapján, szakirodalmi leírások és ismeretek felhasználásával igyekszem magyarázni azon jelenségeket, melyeket a kiilleszkedési zónában élõ kliensekkel dolgozó (fõleg gyermekvédelmi és hajléktalangondozó) szociális munkások elbeszéléseibõl ismertem meg. A problémát az általuk elmondott esetekben az jelentette, hogy a kiilleszkedési zónában élõk olyan életmód– és viselkedési mintákat mutatnak, melyek idegenek a beilleszkedettekétõl. Ilyenek az átlagosnál nagyobb családnagyság, az atipikus családi struktúra, a családi kapcsolatok labilitása, a sodródó és élõsködõ életvitel, az alkoholizmus, az agresszív és deviáns viselkedés, melyhez rendszerint társulnak azok a nevelési sajátosságok, melyeket a szociális munkában a gyermekek veszélyeztetéseként értékelünk. Ezekhez még hozzátehetjük a segítõket leginkább zavaró kapcsolati sajátságokat, mint amilyenek az elõrelátás és a felelõsségvállalás hiánya, a szociális szolgálatok manipulációja, a rendszeresen ismétlõdõ krízis–szcénarendszeresen úgy jelenik meg a szolgálatnál, hogy hangosan és agresszíven kinyilvánítja saját tehetetlenségét élete problémáinak megoldásában, megfélemlíti és megzsarolja a szociális munkásokat, például öngyilkossággal és/vagy a gyerekeinek megölésével, elhagyásával fenyegetõzik, ha nem kap azonnal és mindenki elõtt segítséget, és/vagy hangosan tudatja, hogy minden katasztrófáért a szociális munkások felelnek, mert nem végzik el a munkájukat, nem segítenek neki, és így tovább. A valódi krízistõl ezeket a helyzeteket az különíti el, hogy nem egyszer és nem kétszer fordulnak ugyanabban az esetben elõ. Nincs olyan krízis, ami minden hónapban ugyanakkor tör ki. Itt rögzült viselkedési mintáról van szó általában valóban nagyon nehéz helyzetû kliensek esetében, akik csak így képesek segítõ akciókra bírni a szociális munkásokat. Azok ugyanis rendszerint gyorsan, valamilyen átmeneti segítséget nyújtva "lerázzák" a klienst, és nem teszik fel nagyon komolyan a kérdést maguknak és a kliensnek, hogy miképp is lehetne elkerülni az ilyen események további megismétlõdését. Nagy valószínûséggel azért nem teszik ezt, mert maguk is kilátástalannak ítélik a helyzetet. A segítõk gyakran azzal sem vetnek számot, hogy például egy anya nagyon komoly veszélynek teszi ki kiskorú gyermekeit azzal, hogy ezt az akciót minden hónapban egyszer véghezviszi a kicsik szeme láttára.>, a segítõ félrevezetése és megfélemlítése, a megállapodások be nem tartása, valamint a játszmák. Ezeket az életmód– és viselkedési mintákat tekinthetjük irracionálisnak, de ezzel még nem találtunk magyarázatot arra, hogy miért is alakulnak ki sok hasonló helyzetû ember esetében, és így nem találhatunk megfelelõ eszközöket sem a beavatkozásra.

Szociális munkásként meggyõzõdésem, hogy ha a pszichológiai jelenségekre utaló viselkedéseket az egyén és környezete közötti kölcsönhatás dinamikájának kontextusában vizsgáljuk, akkor azok általában hatékony megbirkózási vagy túlélési stratégiának bizonyulnak, azaz megfelelõ alkalmazkodást jelentenek azokban a sajátos élethelyzetekben, amelyekben az emberek – jelen esetben a társadalmi integráció kötelékeibõl való kihullás következtében – találják magukat. A vizsgálat során tehát axiómaként kezelem, hogy a kirekesztõdés szélsõséges helyzet, mely hatással van a személyiségre, és ezen keresztül sajátos viselkedésekhez, azaz megbirkózási stratégiákhoz vezet. Ezt a szempontot azért is fontosnak tartom, mert a hétköznapi szemlélet mindig a végeredmények felöl vizsgál, és a hétköznapok szereplõi hajlamosak belsõ okokat keresni ott, ahol a tüzetesebb vizsgálat során kiderül, hogy a körülmények hatásáról van szó. Sok, a szegényekkel kapcsolatos elõítélet gyökerezik a tendenciózus oktulajdonítás jelenségében. De a hibás oktulajdonítás vezethet a gyakorlatban a hibás módszerek megválasztásához is. Ezért élik meg gyakran a szegény sorsú kliensek a szociális munkások velük kapcsolatos tevékenységét tehetetlen nyûglõdésnek, vagy afféle "lelkizésnek", aminek nem sok eredménye van. Ha viszont érvényesíteni akarjuk az egyének, csoportok és környezetük közötti viszony vizsgálatán alapuló szociális magyarázatot klienseink helyzetének feltárásában, akkor gyakran a társadalmi környezet nemtetszésével találkozunk. A nagyon nehéz sorsú, marginális helyzetben élõ emberek viselkedését ugyanis a társadalmi közvélekedés gyakran "deviánsnak", "immorálisnak", "irracionálisnak", "taszítónak" minõsíti. Az áldozatot vádolni pedig sokkal egyszerûbb, mint azzal a gyakran megoldhatatlannak látszó feladattal szembenézni, hogy milyen áldozatok lennének szükségesek a többség részérõl, hogy javuljanak a kisebbségben élõk életesélyei.

A tömegesség miatt tehát fel kell tételeznünk, hogy a szegények között tapasztalt, és a többség által elítélt viselkedések csak a beilleszkedett életforma szempontjából tûnnek irracionálisnak, egyébként hatékony alkalmazkodást jelentenek egy sajátos, a megszokottól eltérõ helyzethez. Ehhez a megállapításhoz elméleti alapot is találunk például Bruno Bettelheimnél, aki a koncentrációs táborok lakóinak viselkedését vizsgálta, és elemzésével bebizonyította, hogy abnormális helyzetekben csak az abnormális viselkedés jelent hatékony alkalmazkodást (némi fekete humorral mondhatnánk, hogy abnormális helyzetekben az abnormális viselkedés a normális). Az elemzés során tehát azt fogom vizsgálni, hogy a beilleszkedett életforma szempontjából irracionálisnak vagy deviánsnak értékelt viselkedés hogyan szolgálja a kiilleszkedett életformában a hatékony alkalmazkodást.

A problémák vonatkozásában megvilágító információkat nyerhetünk, ha a problémahordozók különbözõ csoportjait elkülönítve vizsgáljuk. A fent leírt, problémás viselkedéseket egyként megtaláljuk olyan családoknál vagy társadalmi csoportoknál, melyek mindig is a társadalom perifériáján éltek, és olyan egyéneknél illetve csoportoknál is, akik nem egész életükben alkalmazták ezeket, hanem csak egy bizonyos (krízis–) helyzetbe kerülés után vették fel a viselkedési repertoárjukba. Ilyenek például a hajléktalanok. Esetükben azt a változást követhetjük nyomon, mely a beilleszkedett életbõl a kiilleszkedési zónába süllyedés során bekövetkezik.

Több tanulmány foglalkozik a hajléktalanok élettörténetével, illetve ennek az élettörténetnek a tipikus momentumaival, de nem érintik azt a kérdést, hogy milyen átalakuláson megy keresztül az ember a kiilleszkedés stációin túljutva, más szóval: milyen módon kell megváltoznia ahhoz, hogy sikerrel megbirkózzon azokkal a helyzetekkel, melyekkel szembekerül a kiilleszkedés folyamatában és végpontján. Ezek a helyzetek gyökeresen különböznek mindattól, amit a beilleszkedett életformában élõk tapasztalnak. A kiilleszkedési folyamat vizsgálata kulcsot jelenthet a folyamatosan a kiilleszkedési zónában élõ kliensek viselkedésének megértéséhez is.

A kiilleszkedési folyamat során történtek megértéséhez felhasználhatjuk a deviáns karrier fogalmát, mely az élet során kialakult identitásváltozás magyarázatára született. Eszerint feltételezhetjük, hogy a hajléktalanná válás folyamatában is másodlagos szocializáció megy végbe, melynek során olyan új személyiségvonások alakulnak ki, olyan új tudásokat, készségeket sajátít el az ember, melyek segítik az új helyzethez való sikeres alkalmazkodást. Ezt a jelenséget "kiilleszkedési karriernek" neveztem el.

A másik fogalom, amit az értelmezésben felhasználtam, a túlélés. Ezt a fogalmat az angolszász szakirodalom használja elõszeretettel. Azért foglaltam bele a jelenség értelmezésébe, mert igen kifejezõen beszél arról, hogy miért is kell a folyamat áldozatának okvetlenül változnia – hogy ugyanis túléljen olyan helyzeteket, melyek korábbi (beilleszkedett) életformájától alapvetõen idegenek.

A veszélyeztetett családok gyermekei az elsõdleges szocializáció folyamatában sajátítják el azokat az életstratégiákat, melyek lehetõvé teszik a túlélést a kiilleszkedési zónában. Ezek a gyermekek tehát azért válnak veszélyeztetetté, mert arra szocializálódnak, hogy miképp lehet túlélni úgy, hogy hiányoznak mindazok a források és feltételek, melyek a beilleszkedett életformát lehetõvé teszik. Erre az összefüggésre is rá kell mutatni, mert egyébként elkerülhetetlen a szociális szolgálatok punitív, az áldozatokat büntetõ intervenciója.

A szélsõséges bizonytalansággal való megbirkózás lehetõségei, azaz a kiilleszkedési folyamat hatása az elszenvedõre

Az elméleti alapvetés után nézzük meg, hogy a szakemberek tapasztalatai és a szakirodalom alapján mit tudunk a kiilleszkedési folyamatról. A hajléktalanok többsége esetében a "munkanélkül–lét együtt jár a a szociális elszigetelõdéssel". A szociális munkások mindennapi tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a hajléktalanok történetében általában felfedezhetõ egy olyan pont, amikor "beindul a kiilleszkedési karrier". Ez a kezdõpont általában a munkahely elvesztése. A munkanélkülivé válás és a sikertelen munkahelykeresési próbálkozások súlyos stresszt jelentenek, mely megterheli a kapcsolati hálót is. A környezet nem képes támaszt nyújtani, vagy legalábbis csak idõlegesen képes erre. A stressz szorongást kelt, amit mindenképpen csökkenteni kell. A stresszt csökkentõ mindennapi technikák (dependencia, stresszt csökkentõ szerek és viselkedésmódok – pl. alkohol, a szorongásból eredõ agresszió kiélése, melynek áldozata elsõsorban a munkanélküli családja) tovább rontják a helyzetet, újabb problémát jelentenek.

A problémával küzdõ ember helyzetét tovább nehezíti, hogy a mindennapi gondolkodás oktulajdonítási stratégiája az egyénre hárítja a felelõsséget a sorscsapásért ("Ha ilyen helyzetbe került, biztosan nem tett meg mindent azért, hogy talpon maradjon."). A mindennapi élet és gondolkodás több sajátossága járul hozzá ennek az illúziónak a kialakulásához és fennmaradásához: 1. Ez egyszerûen a leggazdaságosabb és általában a leghatékonyabb módszer. Ugyanis egyedül az egyén viselkedése a megváltoztatható (a körülmények, például a munkaerõpiaci helyzet megváltoztatása túl van az egyének cselekvési lehetõségeinek határán). 2. A felelõsségnek az egyénre hárítása fenntartja azt az illúziót, hogy az ember képes irányítani a saját sorsát, ezzel csökkenti a mindennapi élet bizonytalanságaiból származó szorongást és reményt, továbbá motivációt ad az erõfeszítések folytatásához, sõt fokozásához. A mindennapi gondolkodásnak ez a jellegzetessége viszont egy határon túl csökkenti a kapcsolatokban megnyilvánuló szolidaritást (ami egyébként sem korlátlan). Az áldozat vádolásának "jogosultságát" alátámasztják a kiilleszkedési folyamat során megjelenõ viselkedési problémák is, például az alkoholizmus. A végeredmények felöl tekintve nehéz az okok és következmények elkülönítése, például hogy mi volt elõbb, a munkanélküliség vagy az alkoholizmus. Ezt a problémát még nehezíti, hogy a munkáscsaládok jórészében az alkohol rendszeres együtt járója a társasági együttlétnek, így azt is nehéz megállapítani, hogy a munkás élet során fogyasztott alkohol már devianciát jelentett–e, vagy sem.

A segítõk tapasztalata szerint a családok általában azt élik át, hogy munkanélkülivé vált tagjuk képtelen eddigi szerepeit ellátni, viszont problémái erõsen megterhelik a családtagok teherbíró képességét. Ezen a ponton kezdõdik a leépülés. Elõször a kapcsolati háló épül le. A tapasztalatok szerint legtöbbször ekkor még nem a hajléktalanszállón jelenik meg a válással magányossá vált személy, mert még rendszerint képes valamilyen lakóhelyet találni szívességi lakáshasználóként, például a nagyvárosok vonzáskörzetébe tartozó kistelepülések üdülõövezeteiben (a hajléktalanszállón megjelenõ hajléktalanok csak a jéghegy csúcsát jelentik)< Az utóbbi idõkben több hír szólt a médiában arról, hogy fõleg a nagyvárosok vonzáskörzetében kialakultak olyan telepek, ahol a nagyvárosok lakásainak költségeit megfizetni nem tudók telepedtek le. Ilyen például a Tatabánya vonzáskörzetében lévõ Baromállás–dûlõ, mely az M1–es megépülése elõtt a város üdülõövezetéhez tartozott. A fõútvonal viszont elvágta a könnyû kijutás lehetõségeit, így a telkek és házak elértéktelenedtek, majd benépesültek a város hajléktalanjaival. Az ide települtek (köztük sok gyermek) még a hajléktalanszállókon vagy a városok utcáin élõk jó részénél is kivetettebbek, mivel már semmilyen jogcímen nem jogosultak szociális védelemre.>.

A helyzet legszembetûnõbb és legjelentõsebb vonása a szélsõséges bizonytalanság. Ebben a helyzetben a túlélés jelenti a központi kérdést. A túlélésre való berendezkedés viszont sajátos életformát diktál. Le kell épülnie az érett felnõtt életformát megalapozó személyiségvonásoknak és készségeknek, egyrészt mert szükségtelenek, másrészt mert akadályozzák a túlélést. A túlélés alapfeltétele ugyanis, hogy csökkenjen a bizonytalan helyzetbõl és az elszigetelõdésbõl származó szorongás. Ezért az elõrelátás és tervezés lehetetlen, hiszen nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, és a holnapra gondolás azért sem célszerû, mert szorongást kelt. A gondolkodás tehát beletapad az "itt és most"–ba. Szorongáscsökkentõként az alkohol áll rendelkezésre, mely nemcsak feszültségoldó, hanem kikapcsolja a fájdalom és a fázás érzését is, a késõbbiekben pedig a közös ivás megerõsíti a sorstársakkal a szolidaritás–kapcsolatokat. Le kell épülnie az önérték–érzésnek is, hiszen a túlélés érdekében olyan tevékenységeket is el kell végezni (prostitúció, bûncselekmény, nagyon alacsony rendû és gyakran undorító munkák, például a kukázás, lejmolás, koldulás), amit jó önértékelésû ember nem tenne.

A szociális szolgálatok – fõleg, ha munkát és lakást adni nem tudnak – szintén csak a túlélést szolgálják, és ezért ezekkel szemben a kiszolgáltatott ember azokat a módszereket keresi, amelyekkel "megfejhetõk". Innen erednek a szociális munkásokat leginkább zavaró viselkedési stratégiák, mint amilyen a szélsõséges dependencia, az agresszió és a manipuláció.

A folyamat végpontja, amikor a magára maradott ember megjelenik a hajléktalanszállón. Ez egyrészt a helyzet minõsítését jelenti, másrészt új (szolidaritás–) kapcsolatokat a hasonló helyzetûekkel. Az integrációs hálóból kiesettek nagy része ekkor kerül kapcsolatba elõször a szociális ellátó–rendszerrel, mely a rehabilitáció elõsegítését ajánlja. A szociális munkások tehát általában a folyamatnak már igen elõrehaladott szakaszában kerülnek kapcsolatba a hajléktalannal. Ebben a helyzetben már nehéz elkülöníteni az okokat a következményektõl (ezt a közben kialakult kudarc–identitás és a hétköznapi gondolkodás fent leírt sajátosságai is nehezítik). A rehabilitációhoz viszont pontosan azok a készségek és személyiségvonások kellenének, melyek leépülnek a szélsõségesen bizonytalan helyzetben. A hajléktalanellátás szegregált intézményrendszere sem teremti meg az optimális helyzetet a rehabilitációhoz. Így a szociális intézmények egyrészt védelmet jelentenek, másrészt keretet nyújtanak a kiilleszkedési karrierhez.

Illusztrációként álljon itt egy eset a gyûjteményembõl, mely bemutatja a kiilleszkedési folyamat egyes szakaszait. Az esetben szereplõ férfi a történet végpontján még nem jelent meg a hajléktalanszállón, de már nem sok választotta el ettõl.

Az esetet gyermekvédelmi szociális munkás hozta szupervízióba. Az esetben szereplõ gyermekre a szolgálat figyelmét az iskola hívta fel. Leírásuk szerint a gyermek kilencéves kisfiú, aki hajléktalan édesapjával tavaly egész nyáron, majd a tanév kezdetén is a város melletti hegyen lakott, egy fóliasátorban. Az utóbbi idõkben a gyermek édesapjával az apai nagymamánál lakott, ez a lehetõség viszont az apa alkoholizmusa miatt megszûnt, így megint a hajléktalanság fenyegeti õket. A nagymama továbbra is nevelné az unokáját, a gyermek viszont az édesapjával akar élni, ezért várható, hogy megint ketten költöznek ki a hegyre. Az iskola a feljegyzés konklúziójaként kérte a szolgálat intézkedését a gyermek veszélyeztetettségének elhárítására. A gyermekjóléti szolgálat szociális munkása elõbb kiment a hegyre, de ott csak az elhagyott fóliasátrat találta, majd elment a nagymama címére, ahol a csöngetésre nem jött ki senki. Már indult volna dolgavégezetlenül, amikor látott valami mozgást az udvar felõl. Kiáltására a tyúkólból egy férfi, majd egy gyermek mászott elõ. Így találkozott a szociális munkás elõször a feljegyzésben szereplõkkel. Az ezt követõ beszélgetésbõl a következõk derültek ki:

Tóth Mihály az 1990–es évek elejéig a kisváros legnagyobb munkaadójánál, a Szénbányák Vállalatnál dolgozott. Ekkor azonban a bányák bezárása miatt munka nélkül maradt, sok sorstársával együtt. Mivel fiatal ember volt, és sok mindenhez értett, nem esett kétségbe a munkanélküliségtõl. Minden lehetséges utat felhasználva elkezdett munkahelyet keresni, gyorsan talált is egy kisvállalkozásnál szerelõi munkát. Ezt azonban néhány hónap után szintén elveszítette, mivel a vállalkozás tönkrement. Ekkor feleségével úgy határoztak, hogy Budapestre költöznek, ahol Tóth Mihályné eladói szakmájában talált állást (korábban is ilyen munkakörben dolgozott), a férfi pedig rakodómunkásként helyezkedett el. Albérletben éltek, vidéki lakásukat pedig megpróbálták eladni. Tóth Mihály azonban egy fél év után ismét munka nélkül maradt. A munkanélküli segélybõl már nehezen tudták az albérletet fizetni, és a vidéki lakást is fenntartani, ez utóbbit ugyanis nem tudták eladni. Végül úgy határoztak, hogy az akkor hároméves kisfiukkal visszaköltöznek T.–be. Tóth Mihály ismét felkereste régi cimboráit, bejelentkezett a munkaközvetítõhöz, ahol azonban semmi jóval sem kecsegtették. A kisváros férfi lakosságának nagy része ugyanis munka nélkül volt. Tóthnénak sikerült ismét elhelyezkednie bolti eladóként, a családfõi jövedelmet ekkortól az õ fizetése jelentette. Tóth Mihály igyekezett ezt kiegészíteni alkalmi munkákkal, már amikor kapott ilyet. A több éves reménytelen álláskeresés azonban ekkorra már igencsak megviselte. Ráadásul nem tudott magával mit kezdeni az egész napi semmittevésben. Bár átvette az otthoni feladatokat, de azok nem töltötték ki a napját. A munkaerõ–hivatal közremûködésével elvégzett egy targoncakezelõi tanfolyamot, de ezzel sem tudott elhelyezkedni. Ahogy a késõbb elvégzett számítógépes tanfolyam sem segítette közelebb a céljához. Egyre többször látogatta a szomszéd kocsmát, ahol régi haverjaival (akik szintén nem találtak munkát) iszogattak. Ivásra viszont kevés volt a jövedelempótló támogatás, így ekkor már az is elõfordult, hogy a szekrénybõl vett el a konyhapénzbõl. Ennek egyenes következménye volt, hogy hátralékba kerültek a közüzemi díjak befizetésében. Tóth Mihályné egy darabig veszekedett, aztán egy nap kijelentette, hogy õ túl fiatal ahhoz, hogy itt menjen tönkre, ezért összecsomagolt, és hátrahagyva férjét és fiát, elhagyta a családi otthont.

Tóth Mihályt megrázta felesége távozása, újrakezdte a munka utáni hajszát, fõzött, mosott, takarított a fiára. Nyugdíjas édesanyja segített neki. A segélyekbõl viszont már nem tudta fenntartani a lakást, és a közüzemi díjhátralék egyre növekedett, míg végül a másfél szoba összkomfortból el kellett költözniük egy komfort nélküli szoba–konyhába. Azonban ezt sem tudták fenntartani, így végül ismét költözniük kellett, a nagymamához, aki befogadta õket, bár szigorú feltételként megszabta, hogy Tóth Mihály nem jöhet haza alkoholosan. Ekkor Tóth Mihály ismét munkát talált, ez esetben is egy kisvállalkozásnál, régi barátainak segítségével. Az italozást abbahagyta. Boldog volt. Ismét csak fél évig, mert akkor ez a kisvállalkozás is megszûnt, és Tóth Mihály ismét az utcára került. Mivel a vállalkozásnál bejelentés nélkül dolgozott, munkanélküli segély sem járt neki. Édesanyjával mindennaposak lettek a veszekedések. Az idõs asszony ugyanis képtelen volt a háromtagú családot a nyugdíjából eltartani. Tóth Mihály az anyjától lopott pénzt italra költötte, s ezen végül annyira összeszólalkoztak, hogy meg is ütötte az anyját, aki ekkor összecsomagolta a fia holmiját, és az ajtó elé tette. Az akkor nyolcéves kisfiút a nagymama tovább nevelte volna, hiszen nem akarta kitenni az unokáját, a gyermek viszont az apjával akart menni. Így kerültek ki elõször a város melletti hegyre, egy fóliasátorba. Ették, amit Tóth Mihály guberált, és amit a kirándulók hagytak, és reggel ifjabb Tóth Mihály a sátorból ment az iskolába. A nyolcéves Tóth Mihály egyébként – tanítója elbeszélése szerint – csendes, értelmes kisfiú volt, aki kitûnõen tanult. Tanárai csak azt vették észre, hogy egyre visszahúzódóbb és szomorúbb, és a füzetei sem olyan mintaszerûek már, mint korábban.

Az õsz beálltával a nagymama képtelen volt elviselni, hogy fia és unokája a hegyen lakik, éhezik és fázik, ezért felment és visszahívta õket. Tóth Mihály már nem ígérgetett, de ismét megpróbált munkát találni. Ez alkalommal viszont már csak kisebb alkalmi munkákra futotta. Inni ugyan nem ivott, a hegyen ugyanis kenyérre sem telt, nemhogy italra, de nem volt könnyû lakótárs. Keményen próbált munkahelyet keresni, mindent elvállalt, de stabil munkaviszonyt nem tudott találni. A helyzet a nagymama idegeit is kikezdte, nap nem múlt el kiabálás nélkül. Végül id. Tóth Mihályné a nyár beköszöntével ismét kiadta a fia útját. A kisfiút továbbra is tartotta volna, de ifj. Tóth Mihály az apjával akart menni. A nagymama tehát kitette a két bõröndöt az ajtó elé, és elutazott a testvéréhez. Ekkor költözött be Tóth Mihály a gyerekkel a tyúkólba, ahol a szociális munkás megtalálta õket.

Ami ebben az esetben különbözik a többitõl, az a kisfiú szerepe, aki minden erejével ragaszkodik édesapjához, és aki a történet végpontján már valójában az egyetlen kapocs Tóth Mihály és az élet között. A történet egyébként a társadalmi integráció hálójából való kicsúszás folyamatának teljes és tipikus leírását adja. A történet további menetét sem nehéz kitalálni. Ha a nagymama ragaszkodik a fia távozásához, akkor Tóth Mihály megint mehet a hegyre. Ha a kisfiú vele tart, a gyámhatóságnak intézkednie kell. Mert mégsem élhet egy gyermek a hegyen egy fóliasátorban. Ha pedig Tóth Mihály egyetlen élethez kapcsolódó szála – a gyermekével való kapcsolata – is elszakad...

Másrészt az esetbõl világosan látszik, hogy Tóth Mihály esetében bizony van mire hivatkozniuk azoknak, akik szeretnének megszabadulni az általa jelentett problémahalmaztól. De az is nyilvánvaló, hogy mindazok, akik segíteni akartak, nehéz helyzetbe kerültek, mivel vagy nem tudtak segíteni, vagy csak idõlegesen tudtak. És a lelkiismeret–furdalástól is nehezen tudtak szabadulni, mert a közvélekedés bizony nem mondja meg, hogy például a nyugdíjas nagymamának meddig kell eltartania munkanélküli gyermekét és unokáját, és meddig kell elviselnie gyermeke idegállapotának következményeit.

Megélni a társadalom által elfogadott "tõkék" nélkül, azaz túlélési stratégiák a kiilleszkedési zónában élõ csoportok esetében

Természetszerûen a folyamatosan a kiilleszkedési zónában élõk esetében is megtalálhatjuk ugyanazokat a személyiségvonásokat, melyek a kiilleszkedési karrier során kialakulnak, és ezek ugyanúgy a túlélést szolgálják, mint a kiilleszkedési lejtõre jutott emberek esetében. Ezeket a túlélési stratégiákat a kirekesztett csoportok tagjai az elsõdleges szocializáció folyamatában tanulják meg, gyakran olyan nevelési formák keretében, melyeket a többségi társadalom intézményei a kiskorúak veszélyeztetésének minõsít. Hogy ezek a stratégiák mennyire nélkülözhetetlenek, azt világosan mutatja azoknak a gyermekeknek a gyors pálfordulása, akik a gyermekvédelmi intézményrendszerben a középosztálybeli értékrend alapján nõnek fel, majd a származási családba való visszatérés után egyik napról a másikra hagyják el a civilizáció olyan attribútumait, melyeket megszoktak a gyermekotthoni életben.

A túlélésre berendezkedett életformában minden dolog, amit tõkeként lehet felhasználni, tõkévé válik. A szegény vagy elszegényedõ családok szempontjából ez forrásfelhasználási problémát jelent. Az esetek egy részében valamilyen hasznosítható jószág rendelkezésre áll, amivel a jövedelemhiányt legalább részben pótolni lehet, ilyen például a háztáji gazdaság, a kiadható lakásrész, vagy az a kapcsolatrendszer és tudás, mely lehetõvé teszi a "fekete munkát". Ha más lehetõségek (anyagi, tudás– vagy kapcsolati tõke) nincsenek, akkor csak az illegális vagy a közgondolkodás által elítélt lehetõségekhez lehet nyúlni. Így a szükséget szenvedõk tõkeként használják például a fiatal test adta lehetõségeket. Ez a fiatal cigány nõk esetében Észak–Kelet–Magyarország kis községeiben a prostitúciót illetve a gyakori gyermekszülést jelentheti.

A túlélési stratégiák közé tartozik a piti bûnelkövetés is. A szociális munkások beszámolói szerint vannak olyan falvak, ahol nincs idõ a termés beérésére, mert már korábban lelopják a falu környéki földekrõl a közösség éhezõi. Ezeket az ügyeket a rendõrség nem nyomozza, mert úgyis hiába tenné. Mindenki tudja, hogy ki volt a tettes, de bizonyítani nem lehet. Az ilyesféle bûnelkövetés azért is igen fájó, mert csak a szegények válnak áldozatává, ugyanis õk nem képesek a termést megvédeni. A gyermekkorúak enyhébb vagy súlyosabb bûnelkövetése is a szükséget szenvedõ csoportokban jelenik meg nagyobb számban, hiszen a gyermekek tizennégy éves kor alatt nem büntethetõek, a sok helyen hozzá nem értõ gyámhatósági hivatalnokokat pedig könnyû megfélemlíteni. Így kerülnek be a megélhetési források közé a gyermekek által elkövetett bûncselekmények, melyek mögött felnõttek állnak. A beilleszkedett többség nézõpontjából ez a gyermekek súlyos veszélyeztetése, az elkövetõk szempontjából viszont csak forrásfelhasználási kérdés. Sõt – durvábban fogalmazva – adekvát szocializáció, hiszen a gyermekeket arra kell megtanítani, hogy miképp lehet megélni olyan helyzetben, amikor a túléléshez nem állnak rendelkezésre a többség számára mozgósítható források. A szegénységnek nincsen erkölcse, ahogy azt már Illyés Gyula is leírta a nincstelen pusztai cselédekrõl. Ha tudományos magyarázatot keresünk, akkor Maslow axiómáját idézhetjük, mely szerint amíg a szükségletek hierarchiájának alsóbb szintjén elhelyezkedõ alapvetõ szükségletek (mint amilyen az étel és a hajlék) kielégítetlenek, a hierarchia felsõbb szintjén elhelyezkedõ szükségletek (mint amilyen a valahová tartozás, az önértékérzés, az önmegvalósítás) kielégítésére nem kerülhet sor. A legalapvetõbb szükségletek kielégítetlensége miatt ezek a családok képtelenek biztosítani azt a védelmet és támogatást, ami a gyermek beilleszkedett felnõtté válásához nélkülözhetetlen lenne.

A szegény sorsú családok esetében tõkeként hasznosulnak a közösségi kapcsolatok is. A "kebelbeli védelmek" rendszere nélkül szegénysorban túlélni lehetetlen. A közösségi védelem tartalmai között szerepelnek az információk, melyek lehetõvé teszik a jövedelemszerzõ lehetõségekrõl szóló hírek hatékony terjedését. De ugyanígy felbecsülhetetlen értékûek a kölcsönök, a levetett használati tárgyak, a gyermekek gondozása a szülõk távolléte idején, hajléktalanná válás esetén a befogadás, és így tovább. A szélsõséges bizonytalanság körülményei között a szegény közösség tagjainak ezek a "kebelbeli védelmek" jelentik a legalapvetõbb biztonságot. Ennek fényében merõben más megvilágításba kerülnek például a segélyosztást követõ kocsmai mulatozásokról szóló beszámolók, melyeket gyakran hallunk azoktól, akik ezekkel a történetekkel igyekeznek bizonyítani a szegény közösségek tagjainak felelõtlenségét. A kocsma a közösségi együttlét helye, ahol a közösségi kapcsolatok megerõsítése zajlik. E közösségi kapcsolatok pedig adott esetben fontosabbak lehetnek, minthogy másnap tudnak–e a gyerekeknek ruhát vagy tanszert venni. Ebben az esetben a "ma nekem, holnap neked" és az "elég minden napnak a maga baja" õsi életelve nyilvánul meg.

A túlélés kényszere felõl tekintve azok a viselkedések is hatékony megbirkózási stratégiának mutatkoznak, melyek a legtöbb problémát jelentik a szociális munkásoknak. Ilyenek a szociális szolgálatok forrásaitól való hosszú távú függés (ezt gyakran élõsködésnek minõsítik), az agresszió és a nyomásgyakorlás más formái (például a szegény közösség tagjainak csoportos és fenyegetõ megjelenése a hivatali szobában), a manipuláció olyan formái, mint amilyen a tények elferdítése és bizonyos megállapodások megkötése olyan esetekben, amikor az ügyfélnek nyilvánvalóan esze ágában sincs az egyezséget betartani.

A szociális szolgálatok nyújtotta források nélkülözhetetlen feltételei a szegény kliensek életének. A szociális szolgálatokat viszont létrehozóik átmeneti segítségnek szánják, melynek célja a nehéz helyzetbõl való kijutás elõmozdítása, az önfenntartás képességének helyreállítása. A tartósan a szegénység viszonyai között élõk viszont vagy már rég elveszítették, vagy meg sem szerezték azokat a "tõkéket", melyek lehetõvé tennék az önálló egzisztenciának a szociális szolgálatoktól független fenntartását. Ezért a hosszú távú kapcsolatot a források hivatali õrzõi elõbb–utóbb értelmetlen nyûglõdésnek fogják látni. Ezt a véleményüket még alá is támasztja, hogy hiába mondják el a klienseknek, mit kellene csinálniuk, azok nem fogják a tanácsokat követni. A források õrei gyakran nem veszik figyelembe, hogy az ígéretek betartásának feltételei vannak, és ezek a tartósan szegény kérelmezõk esetében egyáltalában nem állnak rendelkezésre. A gyermekvédelmi támogatást például a gyerekekre kell költeni a hivatalnokok álláspontja szerint. A nélkülözõ gyerekek azonban nélkülözõ családokban élnek, ahol a befolyt jövedelmeknek az egész család fenntartását kell szolgálniuk, és nem pusztán a gyermekekét. A segély "nem rendeltetésszerû" felhasználása tehát nem a felelõtlenség bizonyítéka, hanem a felelõsségnek a helyzetbõl adódó más megítélését tükrözi. A segítõknek tehát a tehetetlenség érzésével is meg kell küzdeniük, és nemcsak azért, mert szavaik nem érnek célba, hanem azért is, mert segítségük nyilvánvalóan nem elegendõ ahhoz, hogy klienseik ezen csoportja kijusson a szélsõséges nélkülözésbõl és létbizonytalanságból. A tehetetlenség érzésével – mint már fentebb az esettanulmány nagymamájának esetében is láttuk – igen nehéz együtt élni. Így a tartós szegénység helyzetében élõk általában elõbb–utóbb azzal a problémával szembesülnek, hogy miképp lehet a vonakodó hivatalnokokat rákényszeríteni az oly szükséges források megnyitására. A rákényszerítés eszköztárát pedig a tapasztalatok alakítják ki. Ha a segélyt krízis–segélynek nevezik, akkor a hozzájutás legbiztosabb módja a krízis minél látványosabb és kényszerítõbb bemutatása. Ha a segítségre "érdemesnek" a "körülmények ártatlan áldozatának" kell lennie, akkor a kérelmezõ nyilvánvalóan azt fogja bemutatni, hogy mennyire ártatlan áldozat. Ha a források fölött õrködõket meg lehet félemlíteni a tömeges megjelenéssel, és a jelenlévõ társak támogatása hatékony ellenszernek bizonyul a kérelmezõ saját félelmének kezelésében is, akkor nyilvánvalóan nem egyedül fog megjelenni a segélyért folyamodó a hivatali helyiségben. Ha a forrás megnyitásának feltétele az ígéret, akkor lesz ígéret is. Ezek a "felállások" már a szereplõk megjelenése elõtt meg vannak írva a társas szabályok láthatatlan nagykönyvében.

Mindezekben a helyzetekben nem elsõdlegesen pszichológiai jelenségekkel – az egyének személyiségének valamiféle megnyilvánulásával – van dolgunk, hanem egy szociálpolitikai problémának a mindennapi életben tapasztalható vetületével találkozunk: eszerint bizonyos társadalmi rétegek számára csak olyan túlélési stratégiák hozzáférhetõek, amelyek a többség számára elfogadhatatlanok. Ez viszont azt jelenti, hogy bizonyos rétegektõl a társadalom megvonta az élethez, de legalábbis a törvénytisztelõ élethez való jogot. Ezen a rendelkezésre álló támogatások (segélyek) léte nem változtat, ugyanis már az egyszerû számolási mûveletek során kiderül, hogy a segélyekbõl megélni nem lehet. De az is tény, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok számára a szociális szolgálatok is – ez esetben önhibájukon kívül – a túlélés puszta eszközévé váltak, ahelyett hogy a nehéz helyzetekbõl való kikerülés eszközei lennének. A szociális szolgálatok ilyetén csapdahelyzete (hogy ugyanis a probléma megoldásának eszköze helyett a probléma keretévé váltak) világjelenség, melyen a szociális szakma egymaga nem tud változtatni, mert az egyetlen lehetséges változtatási stratégia a munkahelyteremtésre alapozott társadalompolitika lenne.

Összegzés helyett: A szociális munka lehetõségei a tartósan szegény családok gondozásában

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a szegénység pszichológiai következményeinek kezelése nem pszichológiai, vagy legalábbis csak érintõlegesen pszichológiai kérdés. A kérdés lényege, hogy vannak társadalmunkban olyanok, akik nem képesek befolyásolni saját életfeltételeiket, azaz nincsen hatalmuk, ami ezt lehetõvé tenné. Így bármennyire is riasztó lehet a többségi társadalom tagjai számára, a megoldás csak a hatalmi egyenlõtlenségek csökkentése lehet. Ez elsõdlegesen közösségi megoldásokat jelent: a kisebbségi önkormányzatok megerõsítését, az együtt élõ többségi és kisebbségi csoportok közötti párbeszéd elõmozdítását, hatékony iskolai programokat a közügyekben való részvételhez szükséges tudás elsajátítására, kreatív megoldások keresését, melyekkel a hiányzó tõkéket elõ lehet teremteni.

De a tartós szegénységgel kapcsolatos problémák kezelése mindenekelõtt és mindenek felett a társadalmi integrációt legfõbb értéknek tekintõ szociálpolitikát feltételez, olyan szociálpolitikát, melynek alapfeltevése, hogy minden állampolgárnak joga van azokhoz a forrásokhoz, melyek elérhetõvé teszik az életminõségnek azt a minimumát, amely lehetõvé teszi az emberi méltóság érvényesülését, valamint a demokratikus folyamatokban való részvételt. A szociális munkának a legutóbbi idõkben kialakult – elsõdlegesen a helyi közösségekre alapozott – formái egy ilyen szociálpolitikának jó eszközei lehetnek. Mivel egy másik elõadás témája lehetne, csak felvillantom egy ilyesfajta szociális munka alapelveit. A nemzetközi szociális munka irodalomban ezt a fajta tevékenységet a kirekesztést elutasító szociális munka (antioppressive social work) fogalmával nevezik meg.

A kirekesztést elutasító gyakorlat lényege a hatalmi egyenlõtlenségek kiegyenlítése (empowerment). A szociális munkás tevékenységének tartalma a szolgáltatás "felhasználójának" segítése olyan tudások, készségek elsajátításában, valamint olyan források létrehozásában, amelyek szükségesek a környezetnek a felhasználó érdekeihez igazodó átalakításához. A hatalmi egyenlõtlenség kiegyenlítésének elve kizárja a hagyományos szakember–kliens viszonyra jellemzõ tekintélyrendet, és a felek között az egyenrangú viszonyt hangsúlyozza. A kliens e viszonyban "felhasználóvá" válik, aki igénybe veszi a szociális munkás szakértelmét. Az egyenrangúság egyúttal azt is jelenti, hogy a felhasználók részt vesznek a szociális szolgáltatásokkal kapcsolatos döntésekben, és módjukban áll értékelni a megkapott szolgáltatást. A kirekesztést elutasító gyakorlat a szociális munkás tevékenységét a helyi közösséghez köti, s ez megszünteti a korábbi, nagy és elidegenedett bürokráciákhoz való kötöttséget, és a szociális szolgálatokat szervezetileg közelebb hozza a felhasználók mindennapi életteréhez, sõt beépíti abba. Ez az új gyakorlati modell – kapcsolódva az állampolgárok önszervezõdõ csoportjaihoz – erõsen átpolitizálja, az emancipációs törekvések színterévé teszi a szociális szolgálatokat. A kirekesztést elutasító szemlélet megjelent a Szociális Munkások Nemzetközi Szövetségének (Imternational Federation of Social Workers) 2000–ben, a montreáli közgyûlésen elfogadott nyilatkozatában is, amely a szociális munka lényegét igyekszik megfogalmazni a jelen társadalmaiban és amely a szociális munkások központi törekvésévé az emberi és állampolgári jogokért, a társadalmi igazságosságért vívott küzdelmet teszi.