Udvarhelyi Éva Tessza: Vándorok kultúrák között – Interkulturális tanulásról külföldre készülő fiataloknak
Interkulturális tanulás és a kultúra, ezek lennének azok a fogalmak, amelyekkel tematikusan körülírhatnánk a könyvet. Érdeklődéssel belekukkantva a kötetbe, sokat látott szavak ezek, melyek elsőre azt az érzést kelthetik a kíváncsiskodó olvasóban, hogy a könyv nem több, mint egy hangzatos cím alatt megjelenő, fiatalokkal készített interjúkötet és e két varázsszó segítségével az interjúkban megjelenő személyes élményeket a tudomány köntösébe szeretné bújtatni a szerző.
Élménybeszámolókból szerkesztett brosúra vagy egy kulturális antropológiai mű Udvarhelyi Éva Tessza első nagy műve? – merülhet fel az olvasóban a kérdés, legyen ő akár egy érdeklődő kíváncsiskodó, az első útjára készülődő, vagy kultúrákat végigjárt és már önmagát megtalált vándor. Honnan, hova utaznak és mi a célja ezeknek az embereknek? A könyv végére sem szilárdul egyetlen kézzelfogható indokká, hogy a szegénységből vagy a konfliktusok elől a jólétbe, vagy a békébe tartanak. Vándorok ők, akik számára az út maga a cél. És valóban, helyesen szól a költő, mert a kötetben mindegyik megszólaló több lett, az útja végén. Individuálisan teljesebb, a világra nyitottabb és azt jobban értő. A lelki gazdagságot érzékelve, a kötetben mindegyik megszólaló említi is, még ha ezt nem is ilyen kifejezetten, már-már bántóan egyértelműen fogalmazták is meg. Õk a „más” szót használták, érzékeltetve a különbséget.
A könyv beismerten nem foglalkozik az országukat politikai vagy gazdasági okokból elhagyni kényszerülőkkel, menekültekkel. Mindez nyilván felesleges vállalásnak tűnne, hiszen aki kényszerből hagyja el az otthonát, annak egészen más a viszonya az előtte álló úthoz; de a különbségek vagy az esetleges hasonlóságok megjelenítése talán mégis hiányzik nekem, mint az interjútörténetekbe belehelyezkedni próbáló olvasónak. Ha valaki menekülni kényszerül, akkor egyértelműek az okok és az is, honnan hova vagy miért igyekszik. A vándorok esetében úgy látom, hogy útnak indulásukkal nem veszíthetnek, mert nincs olyan egzisztenciájuk, amit feladnának. A vándorokat mégis rengeteg minden megkülönbözteti a szerencsevadászoktól és az ő útjuktól. A sokféle ok, amiért útnak lehet eredni, és az is „hogy mennyiféle motiváció, vágy és álom kötődik a külföldön éléshez”(1) – mindez valóban kiderül a történetekből.
Ezek talán arról felvillantott képek, mi minden kapcsolódhat a bemutatni kívánt könyv témájához. A tanulságot közölve az ismertetés vége előtt örvendve mondhatjuk, a könyvnek a legcsekélyebb szüksége sincs arra, hogy kínosan próbáljunk meg hallgatni a kételyekről, amelyek még a könyv olvasása után is foglalkoztatnak minket, vagy jelezzük a témához csak érintőlegesen kapcsolódó kérdéseket, hogy szívesen olvasnánk ezekről is.
A könyv antropológiai tanulmány, amit a szerző sokaknak ajánl.(2) Szeretnénk ezt a listát kiegészíteni azzal, hogy a könyv mindenképpen szól egy kicsit a xenofóboknak, vagy azoknak, akik mindenféle rosszindulat nélkül idegenkednek a más kultúrából érkező messziről jövő vándoroktól. A könyv elolvasása után az olvasó nyitottabbá válik az olyan emberek irányába, akiket eddig nem értett, vagy idegenkedett tőlük. Ha ezután találkozik egy messziről jött emberrel, arra gondol majd: ő olyan ember, mint akiről olvasott, akit valamennyire megismert. Ilyenkor talán kedve lenne megbontani ezt az egyoldalú viszonyt és odalépni hozzá, hogy mesélhessen magáról egy picit. Érdekes tanulság az is, hogyan látnak minket, magyarokat, a más kultúrából érkezők.
Egy kulturális antropológiai tanulmány felvet lényeges és alapvető kérdéseket. Mennyiben és miként a szerző a könyv írója, ámde miért Õ, s miért nem az interjúkban megszólalók. Ha erre a kérdésre válaszolni szeretnénk, talán csak arra van lehetőségünk, hogy az egyes tanulmányok esetében foglaljunk állást. Jelen műnek az előszavából megtudjuk, a szerző hogyan válogatta a könyvben megszólaló fiatalok elbeszéléseit, miként szerkesztette az interjúkat a könyv mondanivalójának megfelelően. Az interjúszövegek és a szerzői sorok jól összeillenek, de az egész úgy van megírva, hogy a szerző már mindezt tudja és hagyja beszélni maga helyett az interjúalanyokat, vagy másokkal akarja alátámasztani azt, amit ő is tud. Nem döbben meg soha, nincs egy perc, amikor megáll, elmereng a hallottakon.
A könyv két részre tagolódik; az első rész egy elméleti összefoglaló az interkulturalitásról, annak jelentőségéről. Az elméleti ismertetés során bemutatkozik a kulturális antropológia, mint tudomány. Edward Tylor, Bronislaw Malinowski, Edward T. Hall és egy-egy elméletük megemlítése érdekessé teszi a gondolkodást a kultúra jelentőségéről, még a kulturális antropológiával először találkozók számára is. A könyv másik nagy része a vándorok történetei, amit szemben az előbbivel, gyakorlati fejezetnek tekinthetünk. A könyv itt is teljes mértékben tudományos és mégis izgalmasan olvasmányos, éppúgy, ahogy a könyv elején erre ígéretet kaptunk. A vándorok történeteit figyelmesen olvasva szembesülhetünk azzal, hogy egy ország kultúrájának mennyi minden a részese lehet; például a tömegközlekedési jegy. A fiatalok novellaszerűen megírt élménybeszámolója jól illusztrálja az elméletben tárgyaltakat, de mégsem valami direkten, a mondanivalónak alárendelt megszerkesztettségről van szó.
A tér- és időhasználat a különböző kultúrákban hasonlóképpen jelenik meg a könyvben, mint az egyéb mindennapos kulturális különbségek; mégis, ez ismét olyan terület, aminek részletesebb elméleti kifejtését érdeklődve fogadnánk a szerzőtől. A megélt mindennapi tapasztalatok az elméleti kérdésekhez vezetik az embert, azaz a valós és tényleges kulturális különbségek problémájához. Egyértelművé válik mit jelent „világot látni”, megismerni egy másik ország kultúráját. Ez teljesen szembehelyezhető a turistáskodással. Amikor az ember egy idegen kultúrába, országba érkezik egy kiránduló csoporttal, éppen az ott élő emberek kultúráját nem ismeri meg. Annyit lát az egészből, amit megmutatnak neki, ami nem több mintha egy ország ismertető atlaszt lapozgatna. Látja az ország vagy az ott élők nevezetes kulturális emlékeit, de nem találkozik „igazi” emberekkel, akik ott élnek, akikről az ország mesélhetne. Ebben az esetben nem beszélhetünk interkulturális tanulásról, a kirándulónak nem kell a helyi szokásokhoz alkalmazkodnia. Egy ilyen tíz napos vagy két hetes pihenőnek a végén az ember vagy üres élményekkel tér haza, vagy egy idealizált torzképpel az ott élők kultúrájáról. Itt nem is lenne helyes a kultúra szót használnunk, mert a kultúra itt a „magas” kultúrára utal, a mindennapi nyelvhasználatnak megfelelően: a színház, az építészet, vagy esetleg „Shakespeare olvasás” szerepére korlátozva. A kultúra teljesebb értelemben semmiféle értékítéletet nem hordoz magában: „bármely társadalom teljes életmódjára utal, nem csak azokra a részekre, amelyeket a társadalom magasabb rendűnek vagy kívánatosnak tekint”(3). Az értékítéletek olyan ellentétpárok melyek nem gondolhatók el egymás nélkül – olvashatjuk ezt a kicsiny, de korántsem jelentéktelen igazságot a könyv soraiban.
A tizenegy interjú közül – ami a könyv nagyobb részét teszi ki – az olvasó megtalálja majd a személyes kedvencét. A különböző elbeszélések egyetlen történetté tömörülnek, az egyes történetekből igazságokat (amit többen megfogalmaztak), és dilemmákat (amikor ellentétes vélemények, tanulságok látszódnak) olvashatunk ki. Alapvető igazságként fogadhatjuk el, hogy a vándorút során az ember jobban megismeri önmagát, a vándorút végén elérkezik saját maga országába, otthonra lel; és a valahova tartozás érzését mindig sokkal könnyebb a saját etnikai csoportban kialakítani. Azt is kihallhatjuk az interjúkból, hogy ha az ember egy vándorútra elindul, individuálisan felszabadítja saját magát. Éppúgy otthon hagyja a vállára nehezedő elvárásokat, mint bármi mást, az útja során csak a maga elvárásainak kell megfelelnie. Nem kell számolnia a társadalmilag megbecsült értékekkel, megfelelő megélhetést biztosító állással, családalapítás esetleges nehézségeivel, kulturális szokások merevségével. „Itthon nagyobb igényeim vannak magammal szemben. Ha külföldön krumplit árulok, vagy WC-t takarítok, az annyira nem gond, mintha mondjuk itthon kéne ezt tennem. De itthon van egyfajta elvárás. Egy volt osztálytársam egyszer megkérdezte: ››Te mit szólsz ahhoz, hogy már itt vagy huszonhat évesen, és még semmit nem értél el?‹‹”.(4) A dilemmák részint arról, hogy vajon egy másik kultúrát egy ahhoz tartozó egyénnel vagy egy hasonlóan kívülállóval lehetne inkább megismerni, részint a vándorút okait illetően fogalmazódnak meg. Ezekre a kérdésekre is van válasz, csak ezek egyéniek, nem általánosíthatóak, így kevésbé egyértelműek (valószínűleg nem is lehetnek teljesen azok) és sokszor ellentmondóak. Egy olyan interjúrészletet szeretnék itt idézni, amely által bepillanthatunk az elindulás egyik legfőbb vagy alapindokába, és egy olyat, ami mindezt megkérdőjelezi. „A külföldre indulással is sokszor ez van, hogy csalódsz valamiben, és kell egy új kezdés. Mert itt minden a régi, a megszokott, de a külföld az szép tisztának tűnik, tele van ígérettel”.(5) „Az ember mindenhová magával viszi önmagát. Külföldre menekülni önmagam elől nem lehet. Ismerek olyanokat, akik kijöttek külföldre és aztán menekültek onnan”.(6) Az egyének egy kulturális közegen belül is eltérőek. Előfordulhat, hogy egy egyénnek egy másik kultúra egy bizonyos része jobban tetszik.
Számos válaszoló elmondta, hogy egy másik országban, kultúrában ő mindig csak egy külföldi lenne. A saját kulturális közösségtől, etnikai csoporttól való elszakadás a hazafias érzelmeket erősíti. A legtöbben saját országukba találnak vissza, idegen kultúrá(ka)t megismerve az ember a saját kultúráját, közösségét is jobban megérti. Ez talán az interkulturális tanulás következménye, amely individuálisan a lelki fejlődést is segíti, amiről mindegyik vándor beszámolt. Az interkulturális tanulás lényege, hogy az ember sokkal intenzívebben sajátít el és tanul meg számára ismeretlen helyzeteket, miként rákényszerül arra, hogy megnyíljon és megértsen idegen dolgokat. A saját kultúrájában is hasznára válik ez az ismeret, mert minden ország kultúrája heterogén. Egy bizonyos kultúrán belül sem mindenki egyforma. Az ember jobban megérti a másságot, a különbözőségeket a saját kultúrájában is, és azután már kevésbé érzi magát elzártan másoktól, a saját szocializációs körén kívüliekre – a vándorút végével – többé már nem úgy tekint, mint akik teljesen „hülyék”. Persze hasonló „ismeretek” itthon is elsajátíthatóak, nem csak a vándorok osztályrésze lehet ez a tudás. „Az ember az élete során változik. Ha kimész külföldre, az olyan, mint egy katalizátor, amivel felgyorsítod a folyamatot. Ugyanazokat a dolgokat itthon is megtanulhattad volna az élet során, de egy csomó mindent lehet, hogy intenzívebben, vagy gyorsabban tanulsz meg, mert ott magadra vagy hagyva, egyedül vagy”.(7) A tudás teljesebb lesz, mert az ember mélyebben érti meg. A vándorút során sokszor azzal szembesül az ember, hogy ő mégis olyan, amilyennek nem gondolta volna magát (sztereotipikus előítéletek, alkalmazkodási nehézségek stb.).
Az ember önazonosságának a nemzeti identitástudata is a része. A vándorok annak ellenére, hogy elmentek egy másik országba, és úgy érezték, hogy ők ott mindig is külföldiek lesznek, nemzeti identitásuk mégsem volt teljesen üres, mert azt soha nem feledték, honnan indultak. Egy vándornak mindig van hova hazatérnie, szemben azokkal, akik egy idegen nemzet polgáraiként kénytelenek élni, és magukban kell felépíteniük és megtartaniuk a nemzeti identitásukat.(8)
Volt olyan interjú, amelyre sokat lehetett támaszkodni, idézetként felhasználni, mert az elmélet megértését nagyban segíti. Van, ami az interkulturalitástól függetlenül individuális, pszichológiai tanácsként szolgálhat; és volt olyan is, amiben az érzelem dominált: a szerelem, a barátság, az élet-közeli helyzetek, amelyek közel vitték az olvasót a történethez.
Elgondolkozhatunk azon is, vajon Magyarországot mennyire reprezentálja Budapest. Budapestet ismeri meg a legtöbb idegen vándor és így próbál meg képet alkotni a magyarokról. Budapest nagyon-nagy város és mentalitásában, életvitelében, gondolkodásában szemben áll a vidék (vidéki nagyvárosok) kultúrájával.
Interkulturális tanulás és a kultúra, ezek lennének azok a fogalmak, amelyekkel jellemezhetnénk, lényegileg bemutathatnánk a kötetet, melyben a recenzens kritikai értékeket is látott, sajátlagos szerkesztményeket is talált, de főként azt az alapvető élményt, hogy a könyv érdeklődést váltott ki és elgondolkoztatta őt.
Jegyzetek:
Udvarhelyi Éva Tessza: Vándorok kultúrák között (79. o.); Budapest, 2007.
Lásd: Uo. (Előszó, 8.-9. oldalak)
R. Linton: The cultural background of personality In.: Udvarhelyi Éva Tessza: Vándorok kultúrák között (15. o.)
Udvarhelyi Éva Tessza: Vándorok kultúrák között (204. o.)
Uo. (163. o.)
Uo. (205. o.)
Uo. (209. o.)
Itt a határon túli magyarok helyzetére és identitásukra gondolhatunk, jóllehet ennek az észrevétele inkább a könyv olvasójától függ, mintsem közvetlenül kapcsolódna az idegen kultúrába vetettséghez és annak individuális tanulságaihoz. Az erdély(országbel)iekre gondolunk, akik a magyar nyelvet használják Romániában, miközben az anyaországban gyakran csak románként tekintenek rájuk. A románok meg bozgoroknak (hazátlanoknak) nevezik őket.
