Bicigli, teja, ató
Ki ír ilyeneket?! Egy diszlexiás. Akik nem tehetségtelenebbek a többi diáknál, csak egyszerûen máshogy mûködnek. Vegyes asszociációk övezik jelenlétüket a magyar oktatásban. Sok a kétkedõ, akik úgy gondolják, a felmentések ösztönzik a szakvélemények szaporodását. Leegyszerûsítve: a tanárok nem tanítják meg a diákokat olvasni/írni/számolni, amit késõbb az intézmények „kihasználnak”, és az emelt normatíva reményében szívesen fogadják a „diszes” tanulókat. A szakma persze cáfol, és hangsúlyozza, hogy ezek a diszfunkciók eddig is léteztek, ám most – a nagyobb odafigyelés következtében – láthatóvá váltak.
A diszlexia nem betegség, hanem állapot. Olvasási nehézség, melynek számtalan kiváltó oka lehet: születési rendellenesség, érzékszervi diszfunkciók, és a szóképolvasást is sokan bûnbaknak kiáltják ki. Gondoljunk csak bele! Több évig úgy tanultunk olvasni, hogy egy nagyobb egységbõl (a szó) kellett elvonni, majd megtanulni a kisebbet (betû-hang), és ez a fordított folyamat sok diáknak gondot okozott. A legtöbb iskola visszatért a hagyományos (=újra modern) módszerhez, a szótagoláshoz. Ugyanakkor az is biztos, hogy a nem diszes gyerekeknél nem okoztak annyi gondot a szóképek. Akkor mégis miért nõ évrõl évre a regisztrált diszlexiások száma?
|
Sokan hitetlenkedve fogadják, hogy ennyire megszaporodott a diszlexiás tanulók száma. Mivel magyarázható a mai magyar oktatási rendszerben a létszám-növekedésük? Hogy mostanában több diszlexiás lenne, ennek megítélésénél fel kell tenni a kérdést, hogy mihez képest. A diszlexiások számaránya a közoktatásban biztosan jelentõsen nõtt az elmúlt évtizedekben, de jelenleg sem több Magyarországon, mint azt a nemzetközi szakirodalomban közölt elõfordulási arány mutatja. Inkább arról van szó, hogy a magyar társadalom, oktatáspolitika, pedagógus szakma a korábbinál nagyobb figyelmet szentel ennek a problémának; jelentõsen gyarapodott a felkészültségünk ezen a téren, és kiépült az az intézményhálózat, ami ennek a problémának a feltárásával és „kezelésével” foglalkozik. Az ország különbözõ megyéiben azonban eltérõek a számarányok, véleményem szerint ez is azt bizonyítja, hogy van még mit tenni a „fehér foltok” ellen. A szakemberek azt is mondják, hogy a tudás gyarapodása, az intézményrendszer felállítása mellett vannak azért olyan további összetevõk is, melyekre figyelni kell: a környezeti károk hatása, a szociokulturális háttér, az olvasástanítás technikai kérdései, a magzati korban történõ károsodások stb. Egy-egy gyermeknél többféle oka is lehet annak, hogy kialakul a diszlexia tünetegyüttese. Az én véleményem szerint nem számháborút kell folytatni a sajátos nevelési igény kapcsán! Megbízható szakmai szolgálatok, szakértõi bizottságok kaptak felhatalmazást a sajátos nevelési igény megállapítására, és nekünk bíznunk kell a szakemberekben! A mi iskolánkban is sok olyan diák van, aki szakértõi tanúsítvánnyal rendelkezik, meggyõzõ diagnózisokat találunk ezekben a véleményekben, amelyeket gyakorlati tapasztalataink is visszaigazolnak. A szakértõi tanúsítványokban megfogalmazott javaslatok pedig segítik mindennapi oktató-nevelõ munkánkat, hogy ezeket a diákokat egyénre szabott programokkal is segíthessük a továbbhaladásban. |
Az Valószínûleg az információs társadalomnak nem kegyeltjei a diszlexiások. A túl sok inger mindenkit szórt figyelemre szocializál: filmek helyett videoklippek, szépirodalmi mûvek helyett képregények, illetve képes újságok… Aki nem tanulja meg az információk megfelelõ befogadását (legyen az diszlexiás vagy sem), funkcionális analfabéta lesz (el tudja olvasni a szöveget, de nem érti, mit olvasott), s ha valamilyen oknál fogva az olvasás megtanulása egyébként is nehézségekbe ütközik, a diák iskolai „karrierje” megpecsételõdött. Vagy mégsem? Ma már a szûrõvizsgálatok igen korán elkezdõdnek. Az óvoda utolsó éve lassan (sajnos vagy szerencsére) iskolai elõkészítõnek minõsül, ahol a fejlesztõ pedagógusok megpróbálják a járulékos tünetekbõl (pl. ritmus- és memóriazavar) kiszûrni, hogy kik azok a gyerekek, akiknél szükséges a diszlexiaprevenció. Bár a diszlexia nem „nõhetõ ki”, a megfelelõ tanulási módszerek alkalmazásával kompenzálni lehet az ebbõl fakadó hátrányokat. Ezt a munkát azonban idõben el kell kezdeni, és fontos, hogy ezek a diákok a megfelelõ oktatási intézményekben tanulhassanak.
Miért fontos egy olyan iskola, ami kifejezetten a diszlexiás tanulók igényeit tartja szem elõtt? Semmiképpen nem szükséges, hogy külön intézmény álljon a diszlexiások rendelkezésére. A mienk sem ilyen. Diszlexiás és nem diszlexiás diákok együtt tanulnak, élik a diákéletet. 15. tanéve foglalkozunk diszlexiás diákok érettségire való felkészítésével, szakmai képzésével. A ’90-es évek elején ez még hiánypótló volt, azóta nagyon sokat változott a társadalmi és szakmai környezet, és mi magunk is sokat tettünk a szakmai közélet fórumain, a pedagógus-továbbképzés területén annak érdekében, hogy ezek a változások bekövetkezzenek. Egyre több intézmény vállalja fel a diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások integrált oktatását, nevelését. Az más kérdés, hogy talán nekünk vannak a legnagyobb hagyományaink ezen a területen, talán nálunk halmozódott fel a legtöbb gyakorlati tapasztalat. Ez az elmúlt másfél évtized az országban, de szerénytelenség nélkül mondható, hogy néhol külföldön is ismertté tette az intézményt, és ezért is jelentkezik hozzánk ilyen sok nyelvfejlõdési zavar, beszédfogyatékosság stb. következtében diszlexiával küzdõ fiatal. Ehhez hozzájárul a Fõvárosi Önkormányzat, az iskola fenntartója is lehetõvé teszi ezt, országos beiskolázású intézményként tartja fenn az Öveges József Gyakorló Középiskolát és Szakiskolát. |
A társadalomnak is meghatározó szerepe van a diszlexiás diákok szocializációjában, az oktatási rendszerbe való (re)integrációban. Sokan még mindig stigmaként élik meg a sajátos nevelési igényt, és különbözõ védekezõ mechanizmusokat alakítanak ki. Ez pedig beindít egy ördögi kört. A kudarcoktól való félelem gyakran odáig vezet, hogy a tanuló teljesen kivonja magát a munkából: ha nem teszek meg semmit a sikerért, nem csoda, ha nem sikerül, míg ha próbálkoznék, és úgy lennék eredménytelen, frusztrálnám magam… A pedagógusnak fontos szerepe, hogy feloldja ezeket a görcsököt, és olyan célokat tûzzön ki, melyek elérhetõek, és sikerélményekhez vezetnek. Az a tapasztalat, hogy nem kell mindent tudni-megtanítani a tankönyvbõl… Egyre több iskola vállalja fel a sajátos nevelési igényû diákok okítását, ami – a módszertani megújuláson túl – fontos üzenet a társadalomnak: lehet tanítani, fejleszteni ezeket a tanulókat, ugyanakkor veszélyeket rejthet magában, ha valaki szegregációnak éli meg ezt a specializált oktatást.
| Milyen veszélyekkel járna, ha a törvényi szabályozás kivenné a sajátos nevelési igényû tanulók közül a diszlexiásokat? A diszlexia tünetegyüttese különbözõ súlyosságú eseteket. produkál. Az érintett tanulók jelentõs része kevésbé akadályozott, az õ állapotuk nem is minõsül sajátos nevelési igényûnek, a súlyos eseteknek viszont igen. A diszlexiások sajátos nevelési igénye régóta vita tárgya a szakmai és a szélesebb értelemben vett társadalmi közegben. Az elmúlt 15-20 év hozta meg azt a felismerést, hogy a diszlexia is olyan probléma, ami indokolhat sajátos nevelési igényt. Az elmúlt években szaporodott ezeknek a diákoknak a száma, és ez a jelenség szakmai, financiális és egyéb más problémákat vetett föl. Az ún. logopédiai osztályok kérdése néha összekapcsolódott a roma származású diákok szegregációjával is, tehát sok oka van annak, hogy az oktatásirányítás napirendre tûzte a diszlexia és a sajátos nevelési igény kapcsolatát. Az elmúlt tanévben élesedtek a viták, erõteljes törekvések voltak arra, hogy a közoktatási törvény sajátos nevelési igény kategóriájából kimaradjanak a diszlexiával küzdõk. Ezt szerencsére sikerült megakadályozni. Reméljük, az illetékesek belátták, hogy a diszlexia problémájával küzdõk is jogosultak a sajátos oktatási-nevelési feltételekre, amennyiben állapotukat a szakértõi bizottság ilyennek értékeli. Az elmúlt években kialakultak befogadó iskolák, melyek pedagógia programja garantálja a sajátos nevelési igénybõl fakadó tanulási-nevelési feltételeket. Az ilyen iskolák biztosítják e tanulói kör számára is a korkövetelmény teljesítését, ami a |
A felsõoktatás expanziója sugallja a kor elvárását: tanulj tovább (minél többet és többször)! Így a középiskolák vállát nem csak az érettségi felelõssége nyomja: fontosnak tarják, hogy a diákok – megtalálva a testhez illõ szakmai célt – felvételt nyerjenek diplomát vagy OKJ-s képzettséget adó intézményekbe. Az oktatás ezen szintjén azonban még maradt egy-két feladat: míg a középfokú iskolák már tisztában vannak a diszlexiás diákok jogaival, értelmezik és segítségül hívják a szakértõi véleményeket, addig a felsõ szintet még gyakran figyelmeztetni kell kötelességeire, természetesen nem a rosszindulat, hanem a tudatlanságuk miatt!
Az elmúlt idõszakban mindenféle vita ellenére jelentõs elõrehaladás történt a közoktatásban a sajátos nevelési igény körében, és az itteni tapasztalatok, változások kihatnak más oktatási területekre is. Példa a felnõttoktatás, ahol vannak még akadályai a sajátos igények elismertetésének, ám a pozitív folyamat itt is elindult. Nagyon örvendetes az új felsõoktatási törvény is ebbõl a szempontból segíti a sajátos nevelési igényû diákokat (köztük a diszlexiásokat) a diplomához jutásban; ez a mi iskolánk tanulói számára is kedvezõ, ugyanis az a tapasztalatunk, hogy a „diszesek” is – hasonlóan a többi ifjúsági csoporthoz – nagy érdeklõdést mutatnak a felsõoktatás iránt, a volt diákjaink közül is sokan szereztek már diplomát. Nekik még nehezebb volt, többségük csak költségtérítéses formában fért be a felsõoktatási intézményrendszerbe, de az, hogy a felvételinél kedvezõen számítják be a diszlexiáról szóló szakértõi tanúsítványokat, reményt ad arra, hogy ezek a diákok is egyre többen kapcsolódhassanak be az államilag finanszírozott képzésbe, és ez növeli az õ esélyeiket is. (felvételi többletpontok számítása) Iskolánk e mellett számos lehetõséget biztosít a középfokú szakképzésre, a tanulók többségének munkaviszonyt, technikumi minõsítést szerez. A képzési lehetõségek a közeljövõben tovább bõvülnek egy új szakképzési központ kialakításával. |
Az oktatás az egyik legfontosabb szocializációs színtér, ezért minden iskolapolgárnak és persze az oktatáspolitikának is felelõssége, hogy a diszlexiás diákok milyen lehetõségeket kapnak az iskolapadban. Nem mindegy, ki mibõl hogyan hol és milyen feltételek között tanítja õket (és a többi nem diszlexiást), és ezek a tényezõk nem múlhatnak a véletleneken, erre tudatosan kell(ene) figyelni.
Ajánló
Az olvasási képesség egy sajátos zavara, a diszlexia
