A béke ára

Békét teremteni jóval nehezebb feladat, mint megnyerni a háborút – ezt az USA már többször tapasztalhatta. Vajon milyen áron tud majd kivonulni Irakból, és mi marad ott a katonák után?

Legutóbb Afganisztánban derült ki, hogy a békét nehezebb megnyerni, mint a háborút. De már az elhúzódó délszláv válság is megmutatta, hogy “sebészi” beavatkozásokkal nem lehet megszüntetni a konfliktusokat – főleg ott, ahol egyszerre kavarognak a törzsi, etnikai és vallási ellentétek. Az amerikai kormányzatot most az iraki megoldás foglalkoztatja, és a bennfentesek szerint háromféle elképzelés hívei versengnek egymással. A külügyminisztérium átmeneti katonai vezetést akart, bevonva ebbe az irakiakat is. Az alelnök és a hadügyminiszter köreiben viszont minél gyorsabb csapatkivonást akartak. A harmadik tábor pedig – szintén a Pentagonon belül – valamiféle demokráciát szeretne felépíteni Irakban. De vajon milyen történelmi tapasztalatokra lehetne támaszkodni?

A szakértői tanácsok és jelentések özönéből kiemelkedik egy angol történész, Charles Tripp tanulmánya (After Saddam – Szaddam után). Nagy-Britannia ugyanis egyszer már bőséges tapasztalatokat gyűjtött iraki megszállóként, és meglehetősen nagy árat is fizetett ezért. Az I. Világháborúban angol fennhatóság alá került Irak területe, mégpedig a Népszövetségnek (az ENSZ elődjének) a mandátumaként. (Akkoriban ilyen mandátumokkal osztották szét a győztesek közt a török és német gyarmatokat.) Bár egy korábbi megállapodás szerint (Sykes–Picot egyezmény, 1916) a franciák dirigálhattak volna. Ennek meghiúsulása nagyon felingerelte Franciaországot, és a régi sérelem hozzájárult ahhoz, hogy a mostani francia elnök vehemensen ellenezte az iraki háborút.
Mivel Mezopotámia is az oszmán birodalom elnyomásában élt, kezdetben felszabadítóként üdvözölték a briteket. De azok számos hibát követtek el, legfőképp azt, hogy gyarmatként kezelték a területet, és önkényes rendeletekkel dirigáltak. Ebben a szellemben verték szét – vagy hagyták figyelmen kívül – a meglévő politikai struktúrát. Ráadásul sosem értették meg a bonyolult törzsi kapcsolatokat, amelyeknek döntő hatása volt és van az irakiak életére.

Az angolok előbb a siítákat haragították magukra, majd a többi csoportot is, végül 1920 júniusában kitört a felkelés. Ennek során hatezer iraki, valamint ötszáz brit és indiai esett el, vagyis jóval többen, mint a második Öböl-háborúban. A hazafias iraki történelemkönyvek keleti módon eltúlozzák a számokat, szerintük “tízezrével pusztultak el a gyarmatosítók”. A véres felkelés hatására az angolok felhagytak a közvetlen beavatkozással, és lényegében egyetértettek a népszövetségi mandátum megszüntetésével – bár papíron még 1932-ig fennmaradt ez a státus. A britek addig is megmaradtak a háttérben, amit jócskán megkönnyített a korabeli helyzet: nem kellett számolni sem más országok beavatkozásával, sem az iszlámizmus vagy az arab nacionalizmus mai formájával.

Bár az Egyesült Államok ma jóval erősebb, mint a korabeli Nagy-Britannia, az iraki hatalmi viszonyok azóta jóval bonyolultabbá váltak. Charles Tripp arra figyelmeztet, hogy Szaddam Husszein uralmának szétverése még egyáltalán nem szüntette meg azt a politikai árnyékhatalmat, amely pártfogókból és privilegizáltakból épül fel, mögötte pedig ott húzódik a törzsi viszonyok bonyolult labirintusa. Sajnos korábban már megszokhattuk, hogy az amerikai beavatkozás képtelen figyelembe venni még az ennél egyszerűbb helyi viszonyokat is.

Az értelmetlen pusztítással járó fosztogatások pedig jól mutatják, hogy Irakban is létrejött az a nagyvárosi lumpenproletariátus, amely Európában a XIX. század elején jelent meg – manapság pedig a harmadik világban jelent komoly gondot. A washingtoni agytrösztök szakértői számítottak ugyan kilengésekre és összetűzésekre a helybeliek között – de arra nem, hogy a csőcselék tönkreteszi és elrabolja azt, amit a bombák megkíméltek.
Legalább az utca rendjét kellene gyorsan és hatékonyan helyreállítani. Abban viszont még a derűlátóbb Irak-szakértők sem hisznek, hogy belátható időn belül megoldhatóak a legfontosabb politikai kérdések. A hadsereget addig nem lehet kivonni, amíg a belső erők képtelenek biztosítani a közrendet. Közben az amerikai ipari lobbi már javában “osztogatja” az újjáépítéssel járó megrendeléseket. Jellemző, hogy az olajkutak és finomítók védelmére akadt elegendő amerikai erő – sőt, még az olajügyi minisztériuméra is –, viszont a sorsukra hagyták a kulturális kincseket és a kórházakat. Egyébként részben az iraki szakembereknek is köszönhető, hogy az olajkutakat viszonylag kevés kár érte.

Irak megszállása azonban – akár tudnak értelmes politikai megoldást találni, akár csak egy újabb válságövezetet sikerült létrehozni – jóval messzemenőbb kérdést vet föl. Vajon korszakhatárhoz érkeztünk, és mostantól kezdve az USA egyedüli felségjoga lesz-e eldönteni, melyik országot “helyes” megszállni és a kormányát fizikailag felszámolni? A politika finomabb nyelvén kérdezve: beköszöntött az unilaterelizmus? Cinikusan fogalmazva: lehet, hogy mostantól a gazdag államok megszállása lesz az USA politikai-gazdasági terjeszkedésének stratégiája. Hiszen ezek az országok utólag képesek “visszafizetni” a harcok és az újjáépítés költségeit – így a háború végre önfinanszírozóvá válik…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.